Született boszorkány- 1. Fejezet

1. Fejezet
Angyal búcsú

Sokak szerint a boszorkányok léteznek. A legendák szerint a boszorkányokat az agyalok tanították meg a varázslatra. Sokan hisznek a boszorkányokban, de az angyalokban nem. Sokan hisznek az angyalokban, de a boszorkányokban nem. Van ki Egyikben sem hisz, de olyan csak kevés van, aki mindkettőben hisz. Miért? Mert ő maga is boszorkány, vagy angyal.

A varázslat az életből ered. Az éterből merített erő, melyet az akaratukkal tudnak befolyásolni. Sokakban megvan az erő, hogy képesek legyenek a tudatukkal az étert formázni. Mind Lilith leszármazottai, mind birtokolják az erőt, de sokan egész életükön keresztül még nem is sejtik, hogy mire lehetnének képesek.

Én tudom. Nekem felnyitották a szememet. Minden boszorkányt, valaha egy angyal tanított. Én vagyok az utolsó, akit egy angyal tanított.

Árvaházban nőttem fel, Oregon államban. Négy évesen kerültem oda. A rajzaimon mindig egy árnyék szerepelt. Míg én nem kellettem senkinek, a többi gyereket mind örökbe fogadták mellőlem. A gyermekarcok mind tovatűntek. Én senkinek sem kellettem. Ötévesen még nem értettem miért nem, de aztán egy nap, gyermeki dühömben, nagyon mérges voltam a világra. Életemben először fakadtam ki csillapíthatatlanul, és az óta nincs megállás. Amióta a szüleim meghaltak, azóta úgy éreztem, hogy valaki figyel. Sokat jártam a vezető apácához, attól a naptól kezdve, amióta betettem oda a lábam. Egy nap aztán, számomra minden világos lett. Dühömben, a szobában, ahol egy ideje egyedül voltam a tárgyak röpködni kezdtek. A lámpák szikráztak, az ablaküveg kitört, a faajtó, megszenesedett. Akkor is ott volt velem és megmutatta magát. Átlátszó ember alak, finom vonásokkal. A hosszú sötét haja lebeget utána. A szárnyai alig fértek el a szobában. Aztán leereszkedet, összehúzta a szárnyait és elém térdelt. A tárgyak még mindig repkedtek körülöttünk, de én már csodálattal néztem az alakot. A szemembe nézett. Az addig teljesen fekete szeme fókuszált és a szín összehúzódott. Gyönyörű kék szemei voltak. Átható. Egy darabig nézett, mélyen a szemembe, ahogy nézett én úgy nyugodtam meg. A tárgyak a földre kerültek, szép fokozatosan. Amelyik addig nem tört el, mert nem csapódott a falnak, az mind éppen került a padlóra. Aztán hangos léptek és kiáltások zaja csapott meg. Pislogtam kettőt és az ajtóra néztem a válla felett. Az ajtót egy nagy puffanás érte.

- Vigyázzon forró! –hallottam meg Emery nővér, aggódó hangját. Ismét az angyalra néztem. Néztem egy darabig. Addig az ajtót baltacsapások ostromozták.

- Tűnj el, mert meglátnak! –súgtam ismét az ajtóra pillantva. Aztán visszanéztem rá. Az alak halványodni kezdett, az eddiginél sokkal jobban és átúszott rajtam.

- Nem lesz baj – hallottam, ahogy súgja valahonnan még a távolból. Mézédes hangja volt. Egyszerre volt a legférfiasabb hang, amit valaha hallottam és a legédesebb is. Két másodpercre rá az ajtó megadta magát és a balta szétrepesztette azt. A gondnok furakodott be elsőnek és megdöbbenve nézett körül. Aztán az apácák is.

- Mi történt? –kérdezte rémültem Emery nővér. Ez volt az utolsó emlékem utána elájultam.

Ezután tíz évig nem voltam egyedül többet. Éreztem, hogy velem volt és mikor látszólag egyedül voltam, akkor ő láthatóvá vált számomra. Sokat tanultam tőle. Bármi nyomta a szívem, azt elmondtam neki. Sokszor éreztem, hogy már nem is kell szavakba öntenem azt, amit mondani akarok, az érzéseimet, mert ő már rég tudta azokat, de én mindig inkább hangosan mondtam ki. Egyszer mikor tizenöt éves voltam megkínáltam az aznapi vacsorával. Ez egy héttel azelőtt volt, hogy tizenhat éves lettem volna. Nem tudom miért, de miután megtörtént, visszautasította aztán megvárta, míg elalszom és azután a tizenhatodik születésnapomig nem is láttám. Egyszer még megmutatkozott nekem, mielőtt lefeküdtem volna. Én örültem, hogy visszatért.

- Már azt hittem sosem látlak! – ültem fel az ágyamban.

- Eljöttem – közölte, de pontosan nem tudtam, hogy mire értette. Eljött, de honnan, vagy hozzám jött el? – Aludj! –súgta és közelebb lépett az ágyamhoz. A homlokomat megsimogatta. Éreztem, ahogy cirógat az aurája. – Aludj, gyermekem!- súgta ismét és felém hajolt majd csókot intett a homlokomra. A szemeim elnehezültek. – Aludj! – halottam valahonnan távolról és a következő pillanatban már mély álomba merültem.

Azóta nem láttam és nem is éreztem őt. Eltünt az életemből, talán örökre. Csak emlékeket, érzéseket és azt hagyta hátra, amit tőle tanultam. Trükköket, varázslatot, bájolást és befolyást. Ismét egyedül voltam. Sokáig mérges voltam, mikor rájöttem, hogy egyedül hagyott, mert vártam; hónapokat és éveket.

Aztán egy nap kikerültem az árvaházból. Főiskolára mentem és nyomozónak álltam. Különleges ügyekre specializálódtam. Sosem tudtam egy városban sokáig maradni. Pár hónap után mindig áthelyeztettem magam. Nem tudtam tartós kapcsolatot és barátságot kötni.