Bleach:Kalandra fel! - Fejezetek

Leírás: Egy fiatal lány különleges körülmények között kedvenc anime világában találja magát. Megpróbálkoztatások sorozata veszi kezdetét. Ebben az új világban vajon végül újra családra talál, vagy netán a család talál rá. 

Szereplőkről:

Főszereplő: Hineko Toushi

A zanpakuto szrepében: Akuma és Kami

Mellékszereplők: Hitsugaya Toushirou, Kuchiki Byakuya, Ukitake, Kyouraku, Yamamoto G.

Műfaj: Enyhén dramatikus, romantikával fűszerezett, világmegváltós akciójelenetekkel dúsított iromány.

Figyelmeztetések: 16+,Idegen nyelvi elemek, Káromkodás, Erőszak, Gyilkosság, Kínzás, Halál

1.Kezdődik
2.Felszabadult erő
3.Gyengélkedőn
4.Bíróság
5.Ismeretség
6.Jelentés
7.Megtörik a jég
8.Találkozások

8.Fejezet

Találkozások

A nap első sugaraival ébredtem. A napot fürdéssel kezdtem, igaz eléggé gyors menet volt. Tiszta ruhát húztam fel. Annyira unalmas, hogy az összes ruha, hasonló. Kiléptem a szobámból és mindjárt megcsapott a friss reggeli levegő. Megálltam Hitsugaya ajtaja előtt és kopogtam. Nem válaszolt senki.
- Hitsugaya? – semmi válasz nem jött ezért mással próbálkoztam.
- Hyourinmaru?- az ajtó kinyílt egy résnyire és Hyourinmaru nézett ki rajta. – Jó reggelt! – köszöntem mosolyogva. A zanpakutou csak morgott egyet. Tisztára, mint a hordozója. – Akkor ezek szerint Hitsugaya még alszik – gondolkoztam hangosan. Megfordultam majd leültem a verandára és a korlát egyik lábának dőltem, majd a tájat kezdtem kémlelni, jobb cselekvés híján. Az ajtó hangja jelezte, hogy Hyourinmaru visszatért a szobába. Tévedtem. Pár pillanat múlva már mellettem ült. Együtt néztük a tájat és a felhőket. Észrevettem, hogy zavart pillantásokat küld felém, biztos beszélgetést szeretett volna kezdeni, de nem tudta, hogy hogyan, így hát én kezdtem bele a mondókámba.
- Ma, jó meleg idő lesz. Érezni lehet a nap fogát már ilyenkor – mondtam és rá mosolyogtam. –Ti nem szeretitek a meleget, amit nem csodálok.
- Nem szeretjük – mondta. Végül is ez is valami. Egy fél mondat.
- Tudod, ma az osztagokat fogom meglátogatni és azoknak a kapitányuk fog körbevezetni a saját területükön –kezdtem. - Bevallom, kicsit félek.
- Miért? –kérdezte.
- Példának okáért, ott van Byakuya, Ő eléggé zavaros ember számomra, igaz elég sokszor jót mulattam rajta, akkor ott van Soifon, neki csak Yoruichi létezik. Elég sokszor megfordult a fejemben már, hogy netán leszbikus - mondtam és a fejemmel a gerendának dőltem. Hyourinmaru egy morgás félét hallatott. Tiszta mulatságos volt. Vajon mi lehet a gyengepontja? Aztán azon kezdtem gondolkozni, hogy mivel neki is van farka és a macskáknak is, biztos a farka töve nagyon érzékeny meg biztos ott lehet a legnagyobb fájdalmat okozni neki.
- Min gondolkozol? –kérdezte.
-A gyenge pontodon – válaszoltam őszintén.
- És megtaláltad? – kérdezte a morgós hangján.
- Azt hiszem meg –válaszoltam.
- És mi lenne az?- kérdezte, de aztán egy ordibálás hallatszott.
- Hyourinmaru! – ez Hitsugaya volt. Hyourinmaru felugrott mellőlem és félrehúzta az ajtót. Hátrafordulva, még én is láttam, hogy Hitsugaya eléggé mérges volt. – Hol voltál? – csak úgy dörgött a hangja. Én felálltam és odaálltam, Hyourinmaru mellé az ajtóba. A kapitánynak eléggé kócos volt a haja.
- Jó reggelt kapitány! – köszöntem, Ő meglepetten nézett rám. – Hyourinmaru vigyázott rám. Ő csak nem szerette volna, ha felébresztelek - közöltem vele, mire morgott egyet és behúzta előttünk az ajtót.
Én helyet foglaltam ott ahol az előbb ültem.
- Kösz – morogta Hyourinmaru mögöttem.
- Szíviesen – mondtam majd ismét a gerendának hajtottam a fejem.
Mindketten csöndben voltunk. Hitsugaya-t vártuk. Olyan tizenöt percre rá hajlandó volt kijönni, immár kapitányi öltözetben és belőtt séróval.
- Hyourinmaru, vissza a kardba! –parancsolt rá a zanpakutoura.
- Kövess! – morogta miután Hyourinmaru eltűnt. Én engedelmesen követtem. A kapitányi szobába mentünk. Az első dolga az volt, hogy kirúgta Matsumotot a szobából, aki a tegnapi fejvesztett részegségből még mindig nem eszmélt fel. Nagyon másnapos volt. A kapitány leült az asztalához. Én elé álltam.
- Bocsi, ha bonyodalmat okoztam – mondtam majd megbánó szemekkel néztem az ő szemeibe. Morgás, már megint ez a morgás. A kanapára mutatott, hogy üljek le. Le is ültem és ültem és még tovább ültem. Már vagy egy órája, mikor Hitsugaya előttem termet, így felrévedtem gondolataimból.
- Indulunk – mondta, azt én követtem. Reggeli idő volt így biztosra vettem, hogy oda megyünk, így is volt. A terem már szinte dugig volt és még Matsumoto is jelen volt, kicsit összeszedettebb formában, de még mindig másnaposan. A kapitány mutatta, hogy foglaljam el a helyemet.
- Jó reggelt! –köszöntem és leültem. Hitsugaya is leült.
- Történt valami? – kérdezte Kyouraku.
- Nem, miért? Vagyis semmi említésre méltó –javítottam ki magam.
- Csak mert ma nem hajoltál meg – közölte velem kujon kapitány.
- Oh, elnézést, csak ma fáj mindenem, nem is tudom, hogy itt hogy bírják az emberek, nekem sose volt kötelező hajlongani – mondtam csevegő hangon.
- Most se az – kapcsolódott be Ukitake. – Nem várjuk el, hogy minden percben hajlongj, vagy hajbókolj.
- Meg az elmúlt napokban bebizonyítottad, hogy tudod, hogy kell tiszteletet adni – szólalt meg Kyouraku.
- Talán igen, talán nem - mondtam morcosan az üres tányéromra nézve. Hitsugaya tányérjára néztem, mert ő már elkezdett enni. Én szokásomhoz híven öntöttem magamnak egy teát, és Hitsugayara figyeltem, aki viszont azt figyelte, hogy szedek e magamnak reggelit. Egy pirítóst megkentem vajjal majd egy fél paradicsomot raktam a tányéromra, amit Ukitakeval feleztem meg. Sóhajtottam egyet majd beleharaptam a pirítósba.
- Biztos nincs semmi gond? –kérdezte Ukitake.
- Csak reggel volt egy kis malőröm Hyourinmaruval – szóltam el magam és a számra csaptam a kezem. Körbenéztem az asztaltársaságon, akik megdöbbenve néztek. – Elnézést – Lehajtottam a fejem, majd láttam, hogy a tányéromon van még egy fél paradicsom és pár uborka szelet. Morcosan morogtam egyet és megdörzsöltem az arcom a jobb kezemmel. Sóhajtottam, majd egy „ Aj, te jó ég!” hagyta el a számat és bekaptam azt a pár uborkát, majd a paradicsomot. A pirítóson kezdtem nyámmogni.
- Neko-chan! – szólított meg vidáman, energikusan Yachiru.
- Igen – néztem szembe Yachiru mosolygós arcával.

- Majd, ha hozzánk érsz a látogatáson, akkor játszol velünk?- kérdezte.

- Igen, persze, ha Ken-chan is úgy akarja – mondtam majd Kenpachira mosolyogtam.
- Ken-chan is akarja! Igaz, Ken-chan? – ugrott az említett vállára Yachiru.
- Még szép! – azzal Kenpachi egy nagyot harapva majd bekapott egy vél veknire való kenyeret. Belekortyoltam a teámba.
- Nem Haineko, nem jöhetsz elő! – vitatkozott a kardjával Matsumoto.
- Mi a gond? – kérdezte Hinamori őt.
- Haineko elő akar jönni, mondván, hogy Neko-chan úgyis látta már Hyourinmarut – osztotta meg vele Rangiku-san.
- Tobiume is úgy véli, hogy már fölösleges rejtőzve maradnia – mondta Hinamori, Matsumoto mellől.
- Szerintem eddig is az volt – szóltam bele a beszélgetésükbe.
- Hogyan? - kérdezte Matsumoto felém fordulva másnapos fejet vágva.
- Eddig is fölösleges volt pont a zanpakutokat rákényszeríteni arra, hogy mert én itt vagyok, bujkáljanak. Mint már sokadszorra, ismét elmondom a gyengébbek kedvéért, hogy én itt vagy mindent tudok mindenkiről, vagy nagyon sokat és ebbe bele tartozik a zanpakuto is – Az utolsó pirítós falatomat gyűrtem le. – Ja és másnaposságra fuss egy kört és állj fejen –mondtam majd a teámba kortyoltam ismét.
- A mi Neko-chanunk megtáltosodott –Kujon kapitány mondta.
- Vagy csak egyszerűen rosszkedvű vagyok ma – mondtam felé fordulva és megeresztettem egy fél mosolyt.
- Neko-chan szomorú, Ken-chan! Mi majd felvidítjuk! – mondta és majszolta a sütit. Nem is tudom, hogy ekkora kislányba, hogy férhet ennyi süti.
- Köszi, Yachiru-chan– mosolyogtam rá.
- Neko-chan, mi lesz az első állomásotok? – kérdezte Ukitake.
- Szerintem a második osztag, mivel tegnap az egész napomat Yama-jii-vel töltöttem – Ukitake köhécselt párat.
- Tudod, próbálkoztál már az aromaterápiával vagy egy kis wellnessel? - kérdeztem.
- Nem, nem is igazán tudom mi az – mondta már megnyugodott arckifejezéssel.
- Hát, ha már itt vagyok és egy darabig még leszek is, akkor majd megmutatom alkalom adtán, de mondd, csak szedsz valamilyen gyógyszert? - kérdeztem őt.
- Unohana kapitány szokta javasolni a sáfrány teát – nézett az említett felé.
- Nos, lássuk csak, ha Unohana kapitány is későbbiekben úgy véli, akkor én a Caesalpinia sepiaria azaz szappanfából itatnék meg veled. Sokkal kevesebb a mellékhatása és erősebb gyógyszer is – néztem Unohana kapitányra, aki meredten figyelt. – De persze még nem ismerlek Ukitake kapitány olyan jól, személyesen.
- Hineko-san, ön jártas a gyógyászatban? – kérdezte a negyedik osztag kapitánya, Unohana.
- Valamennyire igen. Én jobban szeretem a természetes gyógymódokat, amiket sajnos a saját világomban nem részesíthettem olyan sűrűn előnyben, mivel szinte mindent megtiltottak nekem – megittam a maradék teámat.
- Örülnék neki, ha látogatása alkalmából megoszthatna velem pár tapasztalatot –mondta és mosolygott.
- Természetesen –Toushiro-ra néztem, aki már vélhetőleg egy ideje kész volt. Ő a beszélgetésünket hallgatta.
- Hitsugaya kapitány, mikor indulunk? – kérdeztem.
- Soifonnal fogsz menni – mondta majd rám emelte tekintetét.
- Oh, értem – néztem az említett felé. Az még mindig étkezet, szépen, lassan, kimérten.
Az asztalnál, beszélgetések folytak. Néha zavartan körbenéztem, aztán lehorgasztottam a fejem. Bleach ide vagy oda, de nem lesz egykönnyű megtalálnom a helyem. Legalább Karakura-ba érkeztem volna, akkor most lenne szállásom, már ha Urahara befogad és találtam volna már rég munkát is. Gondolatomtól az szakított el, hogy Soifon kapitány megkocogtatta a vállam.
- Elnézést, csak gondolkoztam – majd álltam fel.
- Akkor nyomós gondolatok lehettek azok, ha többször szólongatásra sem reagáltál – mondta Matsumoto perverz fejet vágva. Én ezt megmosolyogtam.
- Ne~ko-chan végre mosolyogtál egy igazit – mondta Rangiku.
- Mehetünk Soifon kapitány, de Omaeda fukutaicho nem csatlakozik – néztem a zabáló fickóra. –Igen, azt hiszem ő most nagyon elfoglalt.
Én még meghajoltam és követtem Soifont. Elmentünk a kapitányi szobába, megmutatta a gyakorló helyeket. Körbevezetet és mindezt szinte szótlanul csak akkor beszéltl mikor muszáj volt. Én szinte biztos voltam benne, hogy már megint Yoruichin jár az esze. Mikor körbevezetett a kapitányi szobába mentünk. Ott vártunk öt percig. Kira Izuru lépett be a harmadik osztag hadnagya.
- Ez eléggé lassú volt, már vagy nyolc perce elküldtem a pokollepkét – mondta szemrehányóan a kapitány. Én üdvözöltem Kirát, azután távoztunk. Ő is megmutatta az osztagot és kérdezgetet mindenféléről. Ezután a negyedik osztag Kotetsuja, a fukutaicho jött elém. Unohana taicho és Kotetsu fukutaicho kedves volt velem. Nagyon sok mindenben megosztottuk a tapasztalatainkat. Sőt mindennek a tetejébe, volt egy sebesült a tizenegyedik osztagból, aki gyakorlás közben sérült meg, nekem kellett ellátnom. Engem Hinamori Momo az ötödik osztag hadnagya vett át. Vele nagyon jól kijöttem. Kérdezgetet Hitsugayaról én meg meséltem neki, hogy tulajdonképpen miért is voltam reggel annyira lehangolva. Ebédidőre járt. A hatodik osztagból Renji jött értem. Útközben rögtön meg is kérdezte, hogy miket tudok róla.
- Lássuk csak, hamar kijössz a béketűrésből, de ha egy szeretted bajban van, addig harcolsz, amíg vagy meg nem mented vagy bele nem halsz - becsukott szemmel mentem végig a hatodik osztag folyosóján.
- Ez megdöbbentő, de igaz lehet – vallotta be Renji, majd kinyitotta a kapitányi szoba ajtaját. Ott az asztala mögött Byakuya ült és papírokat nézett át. Én meghajoltam, ahogy szokás.
- Abarai hadnagy távozhat – mondta, majd Renji kiment az ajtón. Senbonzakura jelent meg, ahogy kiment Renji. Még hajoltam neki is tiszteletem jeléül. Byakuya folytatta az előzőeket majd miután egy tíz percet álltam egyhelyben, csendben és néha Senbonzakurára néha meg Byakuyára bámultam végre abbahagyta a papírmunkát. Felállt és elhaladva mellettem az ajtó felé indult.
- Kövess! – parancsolta. Senbonzakura ismét eltűnt. Végigmutatta az osztagot utána valami ismeretlen hely felé mentünk mikor rájöttem, hogy az a saját birtoka. Mindennek olyan japán hatása volt. Itt még a legapróbb dolognak is lelke volt és áradt belőlük, hogy a gazdájuk igen hagyománytisztelő. Ezt nem hagyhattam szó nélkül.
- Igen, szép a birtoka Kuchiki kapitány. Látszik rajta, hogy ki a gazdája – mondtam, amit ő egy éles nézéssel jutalmazott. Belül nevetni támadt kedvem és eszembe jutatta, hogy itt tényleg mindenki olyan, mint az animében volt. Egy étkezőben találtam magam, ahol meg volt már terítve.
- Ülj le! – mondta én leültem. Ő meg velem szemben foglalt helyet.
- Yamamoto főkapitány kért meg rá, hogy vendégeljelek meg – mondta az én kérdő tekintetem láttán. Én bólintottam egyet. Az első fogást kihozták, majd mielőtt neki láttam volna.
- Itadakimasu –kívántam jó étvágyát és köszöntem meg egyszerre ezzel az egyszerű japán szóval. Ő is elmorogta ezt majd csöndes étkezésbe kezdtünk. Mikor befejeztük az étkezést újra megszólaltam.
- Gochisosama deshita –Ez annyit tesz japánul, hogy köszönöm az ételt.
- Látom jártas vagy az illemben –fűzte hozzá Bya-kun. Én meg csak bólintottam egyet.
Felállt majd egy „Kövess.” után én követtem őt. Visszatértünk az osztag kapitányi szobájába és két percre rá már Iba fukutaicho lépet be az ajtón. Ő Komamura Sajin kapitányi szobájába kísért. Itt sem feledkeztem meg a formaiságról. Komamura kapitány úgy érezte, hogy nem akkora hangsúlyt kell fektetni az osztaga bemutatására. Így az időnk nagy részét a szabadban töltöttük beszélgetve. Ő kérdezet én válaszoltam, én kérdeztem Ő válaszolt. Nagyon megkedveltem a nyugodt természetét. Állandóan vakaródzott, amire ajánlottam neki a körömvirág fürdőt. Azt mondta, hogy megfogadja a tanácsomat. Ise Nanao jött értem. Kyouraku kapitány adta a formáját és így sikerült olyannyira feloldódnom, hogy szinte minden udvariassági formáról megfeledkeztem.
- Tudod, mindig is tetszet a köpenyed – jelentetem ki mosolyogva.
- Ha egyszer kapitány leszel, kaphatsz tőlem egy ilyet – mondta.
- Nem áll szándékomban kapitánynak lenni – kicsit hűtöttem a hangulatot.
- Pedig rég nem volt ilyen tehetséges shinigami – kacsintott egyet majd beleivott a sakeba.
- Én nem vagyok shinigami– feleltem őszintén.
- Még lehetsz – jelentette ki kicsit piros arccal. Engem is kínállta sakéval, de én jobbnak láttam nem inni.
- Talán tudsz valamit, amit én nem? – kérdeztem erre ő csak mosolygott, ami sejteni engedte azt a feltételezést, hogy igen is tud valamit.
- Nem – mondta, de innen már érdekelt engem is a dolog, ezért öntöttem még neki szakét. Mintha eddig, nem én öntögettem volna neki. Még vagy tízszer töltöttem újra a poharát percenként és akkor sem sikerült kiszednem belőle semmit. A kapitányi szobába Hisagi Shuuhei fukutaicho lépett be, a kilencedik osztagból. Megdöbbenve látta a részeg kapitányt és engem, aki ellentétben kujon taichoval teljesen józan volt. Kikísért a kapitányi szobából. Eléggé gyorsan haladtunk a kilencedik osztag bemutatásával. A stílusa teljesen olyan volt, mint azt már ismertem, de személyesen nem tapasztaltam. Nem sokat beszéltünk, ha meg igen, akkor az én világomról kérdezősködött. Miután végeztünk elkísért a tizenegyedik osztag területére. Ott már Yachiru és Ken-chan várt engem.
- Neko-chan jött játszani! – ugrott elém Yachiru ép egy cukorkát kibontva, amit feldobva bekapott.
- Igen, jöttem játszani – mondtam, majd elköszöntem Hisagitól.
- Fogócskázzunk! – kiáltotta és átadta nekem a fogó szerepét. Én voltam a fogó. Ő shunpot használva elfutott.
- Ez nem ér! – kiáltottam utána. Én nem tudtam shunpot használni. Ő már rég messze járt. Elkezdtem futkározni utána, amikor egy véletlen folytán sikerült elkapnom és én úgy nekiiramodtam a futásnak, mint még soha.
- Neko-chan shunpot használ! – kiáltott fel Yachiru és igaza volt tényleg shunpot használtam. Nem is akárhogyan, eszméletlenül gyors voltam. Yachiru Kenpachit szemelte ki magának. Elkapta Kenpachit, aki könnyű szerrel fogott meg engem. Én mérgemben nekiiramodtam majd megfogtam Yachirut. Ez így ment vagy egy órán keresztül, mikor kidőltem pedig én voltam a fogó.
- Neko-chan elfáradt! – kiáltotta Yachiru felettem állva győzedelmesen.
- Aha, szóval végig ez volt a célod, mi?- azzal finoman lerántottam magam mellé és elkezdtem csikizni. Őszinte gyermeknevetést hallhatott az egész Soul Society. Egymás mellett pihegtünk, ő a sok nevetéstől én meg a fáradtságtól. Ken-chan boldogan nézett minket. Nem sokra rá ismét Hisagi jött értem. Én elbúcsúztam a tizenegyedik osztag taichojától és fukutaichojától. Hisagi elkísért a tizenharmadik osztaghoz Ukitake Juushirouhóz. Kihagytuk a tizenkettedik osztagot érthető okok miatt és ezt Hisagi azzal magyarázta, hogy Yamamoto-san nem szeretne bonyodalmat. Én ezt megértettem, mert nem szerettem volna egy mutáns patkánynak a kísérleti egere, akarom mondani macskája lenni.
- Neko-chan, vére ideértél – állt fel Ukitake. Hisagi már az ajtóban visszafordult, így egyedül kopogtam be. Mielőtt beléptem volna ténylegesen a szobába levettem a cipőmet és az ajtó felé néző orral leraktam az ajtóba, mivel végig tatami volt lerakva.
- Ukitake kapitány – mondtam és biccentettem felé, mikor ezzel kész voltam. Teázáshoz voltak dolgok előkészítve. Ő mutatta, hogy foglaljak helyet vele szemben a kis tea asztalkánál. Helyet foglaltam majd készségesen vártam, hogy elkészítse nekem a teát. Mikor kész volt két kézzel átnyújtotta nekem a teát majd illedelmesen meghajolva elvettem azt, megforgattam a kezemben és a számhoz emelve belekortyoltam és adtam egy szürcsögő hangot. Majd letettem az asztalra.
- Látom jártas vagy a teázásban – mondta Ukitake.
- Igen – azzal én készíttettem neki egy ugyanolyan sűrű zöld állagú teát. Miután ő is megitta elkezdtünk beszélgetni.
- Hogy szolgál az egészséged? – kérdezte kedvesen.
- Jól, de én jobban aggódok érted – mondtam lazán, persze azért a hangom kedves volt.
- Unohana mondta, hogy valóban jártas vagy néhány gyógyítási technikában.
- Igen, valamennyire – elkezdett köhécselni a kapitány. Én mögé álltam.
- Igen? – nézett rám kérdőn miután a rohama abba maradt.
- Levetkőzne? – kértem meg rá, amire ő meglepődött arcot vágott. Nem csodálom biztos azt hitte ki akarok kezdeni vele. Én a teázáshoz használt cuccokat félre vittem a falhoz. Oda mentem a kapitányhoz, majd letérdeltem elé. Ő még mindig furcsán nézet. Sóhajtottam egyet, majd felé nyúltam és elkezdtem levenni a köpenyét, fura módon hagyta.
- Ne aggódj, csak megvizsgállak – Otthon sose csináltam volna ilyet, főleg mert nem vagyok orvos, de most már nem bírtam, hogy szegény Ukitakenak nincs normális orvosa, pedig Unohana is biztos jót akart neki. Az arckifejezése megkönnyebbült, majd hagyta, hogy kihámozzam a halálisten haoriból, miután a kapitányi köpenyét összehajtva letettem. Az animéből jól emlékeztem rá, hogy kidolgozott teste volt. Ha nem lenne ennyire beteges, tapadnának rá a csajok.
- Tudod, ha nem lennél ennyire beteges, van egy olyan érzésem népszerű lennél a csajok körébe – mondtam majd a mellkasára raktam a tenyerem. – Sóhajts! –Ő sóhajtott. – Megint! – majd a tenyeremet máshova raktam és ismét sóhajtott. Felálltam és a háta mögé térdeltem, majd ugyanezt elvégeztük.
- Mit állapítottál meg? – kérdezte. Én csak morogtam egyet, mert elvileg semmi jót, egy biztos szívritmuszavaros volt.
- Feküdj le! – mondtam neki és már azon volt, hogy hasra fekszik. - A hátadra! – mondtam. –Most lazulj el – hangom kedvesre, könnydere váltottam és mikor már ellazult megnéztem a pulzusát.
- Sóhajts! –kértem rá ő sóhajtott. Fejemet a mellkasára helyeztem. – Megint! – Igen, ahogy gondoltam a légzési problémák, azért vannak, mert az egyik tüdeje kisebb, mint a másik. Most én sóhajtottam egy elégedetlent, amire ő kinyitotta szemét.
- Lazulj el újra! –kértem meg rá. Majd átvetve a lábamat a derekán ráültem a csípőjére, amitől kipattantak a szemei.
- Ne aggódj, most kapni fogysz egy hárompontos chakra masszázst. Lazulj el, ismét – Nagy nehezen lecsukta a szemeit. Az első chakra pont az ágyék és a köldök között volt, így lejjebb csusszantam a kapitány csípőjéről. Kicsit mocorgott. A második a köldök fölött volt, a harmadik a mellkason. Lassan elkezdtem a pontokat körkörösen masszírozni, melyek egy idő után kör alakban pirosak lettek, a hőtől. Ukitake teljesen el volt lazulva, élvezte a dolgot. Miután készvoltam mondtam neki, hogy most forduljon meg, hogy a hátát tudjam masszírozni, így is lett. Ugyanazt csináltam, mint eddig, aztán valaki benyitott. Kyouraku volt az. Meglepődve nézte az eseményeket. Én a számra tettem a mutató ujjamat, mert Ukitake elaludt és nem szerettem volna felébreszteni. Ő bólintott egyet majd beljebb lépet és várt. Én leszálltam a kapitányról, majd amennyire lehetett a hátára visszahúztam a haoriját és betakartam a kapitányi köpenyével. Mikor kimentünk a szobából, akkor Kyouraku rögtön letámadt.
- Csak nem te és Ukitake? – kérdezett rá.
- Nem. Én csak segítettem neki a gyógyulásban – mondtam.
- Értem – mondta. Komolyan mondom, Kujon kapitány napjában ötször rúg be és józanodik ki. Nála sose lehet tudni.

Bleach kalandra fel!- 7.Fejezet

7. Megtörik a jég

A nap hátralévő részét Yamamoto oyjival töltöttem. Mindenről meséltem neki, ami a kis életemben volt jelen. Meséltem neki a szüleimről és ő türelmesen hallgatott. Meséltem az iskoláról, meg arról is, hogy a saját világomban nem szolgált valami jól az egészségem, meg szóba jött ez a chakra masszázs dolog is, amit Ukitake-nak ajánlottam fel. Szívesen felajánlottam volna neki is, de aztán meggondoltam magam nehogy véletlen a többi kapitány és hadnagy félre értse a kettőnk dolgát. Yamamoto-san igen kedves volt, mintha a nagyapám lenne.  Én is kérdeztem tőle pár dolgot, mint például, hogy mit szokott csinálni egész nap, és ő készségesen felsorolta a dolgokat, hogy órákat meditál. Persze én tudtam, hogy mellette edz, de ezt bunkóság lett volna megemlítenem. Nem csoda, ha ilyen felsőteste van, hiába öreg már, de mint mondják Öregember nem vénember.  A főparancsnokkal ebédeltem. Valami vegyes zöldség leves volt, amit kihagytam, mert nem szerettem és utána sült csirke krumplival. Ez már inkább feküdt, de a csirkéből is csak a melle húsát ettem, miután megkérdeztem a kapitányt, hogy biztos nem veszi e zokon. Olyan négy óra felé a kapitány megkérte Choji-sant, hogy kísérjen Hitsugaya irodájába. Choji-san egész úton csak annyit kérdezett, hogy milyen volt a kapitányával a napom, amire a volt a legmegfelelőbb válaszom, hogy jobb nem is lehetett volna. Ezt valószínűleg mélyen elkönyvelte magának. A tízedik osztag kapitányi szobájáig kísért, ahol el is búcsúzott tőlem. Én bekopogtam és miután elhangzott egy; „Gyere be!” beléptem a kapitányi szobába és magam után becsukva az ajtót biccentettem egyet Hitsu-kun felé, aki felnézve az irataiból, konstatálhatta el magában, hogy még mindig illedelmes vagyok.  Most vettem észre Matsumoto-t, aki a kanapén fetrengett vélhetőleg részegen.

- Toushiro, Matsumoto már megint berúgott? – kérdeztem, majd hozzá tettem- Kapitány. - Ő valószínűleg azon gondolkozhatott, hogy gyakorlatilag még nem láthattam a fukutaicho-t részegen. Tévedett, az anime-ban volt elég alkalmam rá. Sóhajtott egyet.

- Igen – morogta majd ismét a papírokra koncentrált.

Én odamentem Matsumoto-hoz, majd megfigyeltem, hogy milyen perverzeket álmodhat. Az alkoholtól vörös volt az arca, de lehet, hogy csak az izgalomtól. Halkan nevettem egyet, majd odaálltam a kapitány asztala elé.

- Mit akarsz? – kérdezte ridegen – Imádtam a stílusát! – fel sem nézve a papírok közül.

- Csak gondoltam segíthetnék a papírmunkában, mivel Matsumoto szokásához híven kivágja magát alóla és nincs kedvem a mai nap folyamán egy újabb könyvet kiolvasni. – közöltem vele és így már felnézett a papírból. A türkiz szemei az én üveges kék szemeimbe néztek.

- Rendben – morogta. – Te pecsételsz. 

Odavittem az asztalához egy széket, majd azt a stócot kezdtem pecsételni, amik már készek voltak. Egész végig egyikünk sem nézet fel a papírokból, mikor beértem Shiro-kunt a pecsételéssel, minden papírra úgy vártam, mintha forró vasat izzattak volna a seggem alatt. Az utolsó lappal is készek voltunk. Mindketten az üres asztalt néztük, majd Toushiro az órára pillantott. Felállt.

- Gyere – mondta majd követtem. Az ebédlő felé vettük az irányt. Vacsoraidő volt. Hat óra.

Mikor beléptünk a terembe körbepásztázva azt, elkönyveltem magamban, hogy sokkal kevesebben voltak, mint a reggelinél, egyedül a kapitányoknak és a hadnagyoknak szánt asztal volt szinte teli. Hitsugaya leült oda, ahol reggelinél ült, majd én meghajolva köszöntöttem az asztaltársaságot és én is leültem közé és Ukitake közé.

- Mi járatban Hitsugaya kapitány? – kérdezte Kyouraku.

- Vacsorázni – felelte ridegen, majd elkezdet a tányérjára szedni az asztalon lévő kajákból, amik nem sokban tértek el a reggelitől.

- Én azt hittem, hogy a kapitány ilyenkor még a papírmunkákat végzi – szólt közbe jókedvűen Ukitake.

Csönd. Hitsugaya nem válaszolt. Ukitake kérdőn nézett rám.

- Ma én segítettem neki – közöltem.

- Neko-chan! – kiáltott át szemből Yachiru, valószínű eddig észre sem vett, mert megint sütit majszolt.

- Yachiru-chan – mondtam mosolyogva.

- Hallottam, hogy a főparancsnokkal töltötted a napot – mondta Kyouraku.

- Az értesülései, helyesek – majd teát öntöttem magamnak.

- Milyen volt? – kérdezte és mindenki rám nézet.

- Oyaji-san igen kedves és okos. Elég sok mindenről beszélgettünk. Az élet dolgairól – csak azért mertem mások előtt oyajinak szólítani, mert a nap folyamán elég sokszor szólítottam oyajinak és ő nem vette zokon.

Egy ilyen őőő, meg aha szerű hullám ment végig az asztaltársaságon.  Szerintem még Choji-san is meglepődött kicsit.  Ukitake felé fordultam és megkérdeztem azt, ami már rég bökte a csőröm.

- Ukitake taicho, mondja csak... – kezdtem

- Igen? – most egymás felé fordulva kommunikáltunk.

- hogy van az, hogy eddig még senkinek sem láttam a zanpakutoját, az ittlétem alatt? – kérdeztem és a kapitány kicsit meglepődött.

-A főparancsnok adott ki rá utasítást, nem szerette volna, ha megijesztünk – közölte velem mosolyogva.

- Uh, hát akkor elmondhatom, hogy láttam már mindenkinek az emberi alakot öltött zanpakutouját – közöltem mosolyogva, majd visszafordultam.  Beleittam a meleg teámba.

- Egyél! – parancsolt rám Hitsugaya.

Én már inkább nem vitatkoztam vele és vettem egy pirítóst.

- Honnan vagy ilyen tájékozódott? – Most először az ittlétem alatt szólított meg Byakuya. Hangja olyan volt, mint szokott, lenni. Alaktalan, érzelemmentes. Nem is tudom, ki játszza a nagyobb jégcsapot Ő vagy Hitsugaya. Mondjuk Hitsugaya még érthetőn jégcsap, mert jég típusú Hyourinmaru.

- Mint már biztos említettem párszor,- néztem Byakuya szemébe Ő meg az enyémbe. Nem tudott meghatni. – pedig nem vagyok papagáj, az én világomban itt mindenki csak a fantázia szüleménye, persze ezt ne vegye senkise szemrehányásnak. – Majd Byakuya még mindig engem nézett én meg már a tányéromat, amin a pirítós meg volt kenve vajjal és egy fél paradicsom lett mellé rakva. Miért csak fél? Kérdeztem magamtól, amikor észrevettem, hogy Hitsugaya tünteti el a paradicsom másik felét, amibe beleharapott, mint aki jól végezte dolgát, miután én kérdőn néztem rá.

Mosolyogva beleharaptam a pirítósomba.

- Neko-chan, indulsz a versenyen? – kérdezte Kyouraku.

- Milyen versenyen? – haraptam újra a pirítósba.

- Yamamoto főparancsnok rendez egy versenyt, amit pénzjutalommal díjaz – mondta Ukitaken keresztülbeszélve, Kyouraku.

- Nem közölte velem Yamamoto-san, hogy lesz ilyen versen, de ha lehetséges lenne, hogy induljak, akkor megtenném. Tudod, most, hogy ide kerültem és nem tudok visszamenni, elvesztettem minden vagyonomat – mondtam majd lustán elmélázva bekaptam az utolsó falat pirítóst is.

- Ken-chan! – ordított Yachiru Kenpachi fülébe. – Neko-channak nincs semmije!

- Ami azt illeti, van egy pólóm – közöltem Yachiruvel.

- Kislány, ha kel valami csak szólj! – mondta Kenpachi, majd visszatért a hatalmas mennyiségű étel elfogyasztásához.

- Ez az Ken-chan! – mondta Yachiru.

- Köszönöm, Ken-chan. –azzal beleharaptam a paradicsomba. Két harapással legyűrtem.

- Holnap mit csinálsz Neko-chan? – kérdezte Kyouraku.

- Az osztagokat látogatjuk, Kyouraku –úgy gondoltam, hogy ha Ők ilyen lazák velem, hogy szinte már mindenki Neko-chant mond én is megtehetem. Nem vette zokon.

- Az jó! Legalább fel tudunk készülni a fogadásodra – mondta a kujon kapitány. Én meg elképzeltem, hogy belépek a kapitányi szobába és egy ivászati verseny fogad.

- Jaj, rám nem kell szakét pazarolni – mondtam és még mindig az előbbin mosolyogtam. Megittam a maradék teámat. – Persze ne vedd zokon, hogy ezt mondom.

- Ugyan, Neko-chan, aki ilyen adottságokkal rendelkezik, mint te… - Nanao-chan vágta fejbe. Már értem miért hord kalapot, felfogja az ütéseket. Kitört belőlem a nevetés, majd a könnyeimet töröltem.

- Jó látni, hogy nevetsz – mondta Ukitake.

- Neko-chan, boldog Ken-chan! – kiáltotta Yachiru egy sütit lengetve.

- Elnézést, én csak nem bírtam már tovább. Muszáj volt.

- Nem kel ezért bocsánatot kérni – mondta kujon kapitány pedig pont őt nevetem ki.

Mellettem Hitsugaya végzett az evéssel és felállt.

- Indulunk - Ő már az ajtóban fordult be én még meghajoltam az asztaltársaság előtt, majd követtem.

Nem a kapitányi szobához vettük az irányt, ahol most Matsumoto fetreng, hanem a saját körletünk felé. Mikor megérkeztünk, Hitsugaya eltolta nekem az ajtót.

- Kapitány? – álltam meg az ajtóban kérdőn nézve rá. Kicsivel magasabb volt nálam és most, hogy visszaemlékszek Matsumotonak is a válláig ért már.

- Igen Neko-chan? – meglepett, hogy így szólított valószínűleg saját maga is meglepődött. – Hineko-san – javította ki magát gyorsan.

- Nem gond, ha így hívsz kapitány, de nem lehetne arról szó, hogy kint maradjunk még egy kicsit? – kérdeztem. Ő válasz nélkül megfordult majd leült a teraszra a falnak támaszkodva.

- Köszönöm – mondtam majd átugrottam a korlátott. Otthon három hónapig voltam pompomlány és fényes jövő állt előttem, de aztán jött a sok orvosi herce-hurca. A japánkertet szemléltem meg közelebbről meg annak egzotikus virágait. Koik fénylettek a lenyugvó nap sugarai miatt a vízben. Miután kinézelődtem magam, leültem a fa tövében és onnan kémleltem a horizontot. Aztán a nap már majdnem lement felálltam és visszamentem a kapitányhoz, aki a fal tövében bóbiskolt.

- Taicho? – bökdöstem meg. Semmi felelet. – Shiro-kun, ébredj – súgtam a fülébe, de még mindig nem igazán reagált. – Toushiro, ébredj – még mindig a fülébe súgtam, de most már a haját is megsimogattam. Tök puha volt, pedig azt hittem, hogy minimum zselézi. Erre már elkezdett pislogni, majd az én mosolygós arcommal találta szemben magát, amitől kicsit megijedt. Egy morgós hangot adott ki magából.

- Elnézést, hogy fel kelltettelek, kapitány, de nem lenne jó, ha megfázna idekint. Be kéne menni – álltam fel guggoló helyzetemből. Ő is felállt, majd indult volna a szobám felé.

- Nem lehetne, hogy inkább az Ön szobájába menjünk, addig, amíg nem lennék álmos? – kérdeztem. Már épp a nyelvén volt, hogy nem, de megenyhült, hogy látta milyen cica szemekkel nézek rá. A szobája felé fordult, majd eltolva az ajtót előre engedett.

A szobában tatami volt lerakva, így levettem a cipőmet majd az orrát az ajtó felé fordítottam. Még szerencse, hogy tisztában voltam a japán illemmel. Viszont nem láttam sehol se vendég mamuszt, valószínű nem sűrűn látogatják Hitsugayat. A kapitány nem vette le a cipőjét csak bement a fürdőszobájába. Olyan öt perc múlva vissza is tért. A kapitányi köpenye nem volt rajta és a zanpakutouja a kezében volt. Mamusz volt rajta. Én a szoba közepén álltam és a már rég felmért szoba berendezésén futottam végig újra. Normális ágy, egy íróasztal, olyan aranyos japán alacsony szék nélküli. Volt egy szekrénye, meg éjjeli szekrénye is és könyvespolca.  Leült az ágyra, majd mutatta nekem, hogy nyugodtan foglaljak helyet valahol. Én az íróasztalához ültem.

- Kapitány kaphatok egy lapot meg ceruzát? – kérdeztem szerényen.  Ő felállt majd, ahol ültem az íróasztalból kivett egy lapot meg ceruzát és lerakta az asztalra. Visszaült a helyére, majd én köszönet képen rámosolyogtam. Azon gondolkoztam, hogy mit kéne rajzolni, aztán ránéztem Hitsugayara és eszembe jutott, hogy őt kéne. Felállt és a kardot, ami eddig saját maga mellett hevert odatámasztotta az éjjeliszekrényéhez. Ezt látva meggondoltam magam. Hyourinmarut fogom lerajzolni. Emlékezetből kicsit nehéz volt, mivel úgy látszik a kapitány se kockáztatta meg, hogy előhívja zanpakutouja igazi alakját. Nagyban rajzoltam, Hitsugaya addig nagyban olvasott.

Mikor elkészültem a rajzzal, boldogan könyveltem el, hogy nagyon élethű lett. Valahogy rajzolás közbe Hitsugaya is rákerült a rajzra, de persze ez nem rontott a minőségén.

- Yatta! – kiáltottam annak örömére, hogy kész vagyok. Hitsugaya odashunpozott a hátam mögé, majd mikor hátranéztem rá, ő megdöbbenve nézte a rajzomat.

- Ezt neked rajzoltam és Hyourinmarunak. – mondtam majd két kézzel kicsit meghajolva átnyújtottam a lapot. Kisvártatva elfogatta. Én újra felegyenesedtem és mosolyogtam rá. Odaült a kardja mellé az ágy, fej részébe.

- Nyugodtan elő jöhet Hyourinmaru, ha ő is meg szeretné nézni. – mondtam és mielőtt még Hitsugaya egy „Nem”-et mondott volna, már teljes alakban ott virított Hyourinmaru, aki kivette a gazdája kezéből a lapot és azt nézte.

- Szia, Hyourinmaru. – Ő felém kapta a fejét én meg meghajoltam.

-Ő ki? – kérdezte a gazdáját.

- Hineko Toushi – osztotta meg vele a gazdája ezt az információt.

- Te rajzoltad ezt? – kérdezte a zanpakutou.

- Igen, persze.

- Jól rajzolsz – Hitsugaya csak figyelte a köztünk lévő beszélgetést.

- Köszönöm – mondtam és biccentettem felé.

Megdörzsöltem a szemeimet, jelezve hogy álmos vagyok.

- Azt hiszem, én nyugovóra térek – álltam fel a helyemről. Hitsugaya is felállt, hogy majd ő átkísér.

- Nem szükséges elkísérni – mondtam. – Nyugodtan pihenj le kapitány – Visszaült az ágyra.

- Hyourinmaru, kísérd el! –parancsolta a zanpakutounak.  Az biccentett majd már az ajtót húzta félre nekem. Én felvettem a cipőmet.

- Jó éjszakát Hitsugaya Toushiro taicho – mondtam majd már kint voltunk a verandán. Hyourinmarunak a mellkasáig értem. Ő megállt az ajtóm előtt, habozott egy pillanatig majd félre húzta azt.

- Köszönöm a kíséretet. Tudod, ha egyszer beszélgetni támadna kedved vagy ilyesmi, akkor szólj – hajoltam meg az ajtóban. – Jó éjszakát Hyourinmaru, ja és szólíts nyugodtan Neko-channak – majd behúztam az ajtót, és ahogy voltam rávetődtem a futonra és rögtön elaludtam.

Bleach kalandra fel!-6.Fejezet

VI.Jelentés 

Csendben követtem Toushiro-kunt. Nem volt valami forgalmas a város, valószínű, mindenki reggelizik vagy húzza még a lóbőrt. A kapitányi szobában kötöttünk ki. Ő kinyitotta nekem az ajtót és előre engedett.
- Ülj le – morogta. Én mosolyogva leültem arra a kanapéra, ahol Matsumoto szokott fetrengeni többnyire részegen. Ezt nagyon megmosolyogtam. A kapitány figyelte az előbbi reakciómat, majd leült a helyére és egy olyan tizenpár oldalnyi vastag papírkötetet vett elő. Vélhetőleg a jelentést. Ezek után üres lapokat húzott elő a fiókból és körmölni kezdett. Én csendben figyeltem, majd miután meguntam, felálltam és az asztala elé álltam, de megszólalni már nem akartam, mert tudtam, hogy csak morogna.
- Mit akarsz? – kérdezte és felnézett az iratokból, miután vélhetőleg befejezett egy igen hosszú mondatot.
- Kaphatok kapitány egy könyvet olvasni? – kérdeztem mosolyogva, behunyt szemekkel, azután rögtön kipattantak a szemeim, mert hirtelen Ichimaru Gin jutott eszembe erről a borzasztó szokásról. Itt az ilyennel nem jó viccelni.
- Az a könyv, amit adtam? – kérdezte fagyosan. Uh, valaki játssza itt a jégszívűt. Most, hogy itt voltam és közelről tapasztaltam a szereplők stílusát, azt mondhatom, a véleményem nem változott semmiről.
- Már kiolvastam, de feleslegesen, viszont ha a kapitányt zavarja, hogy még mindig nálam van a könyv… - kezdtem magyarázkodásba.
- Hogy érted, hogy feleslegesen? – kérdezte és nem változott semmit az előbbi arckifejezése. Végül is a dolga most az volt, hogy kérdezősködjön.
- Azért mert, ami abban a könyvben le volt írva, példának okáért a Giliánokról, én azokat már rég betéve tudtam. Bleach fan vagyok! – mutattam a pólóm feliratára. Gyanúsan meredt rám.
- Ott a könyvespolc, szolgáld ki magad. – Újra belemerült az írásba.
Végigszemléltem a könyvek címét. Csupa unalmas dolog. „ A tizenhárom őrosztag”, „Volt kapitányok és hadnagyok”, „Zanpakutouk”. Csupa unalmas könyv, de mint szokás mondani, ne a borítójáról ítéld meg a könyvet. Lekaptam a Zanpakutoukról szólót, és visszaültem a kanapéra. Már egy órája olvastam, és majdnem befejeztem a könyvet. Felnéztem belőle és rásandítottam a kapitányra. Még mindig írt. Micsoda önfegyelem. Az animében Matsumoto miatt elég sokszor kikel magából. Talán én nem idegesítem őt annyira. Visszabújtam a könyvbe és ismét elkezdtem olvasni. Egy jó választás volt, gondoltam magamban az utolsó oldalaknál, mivel csomó olyan dolgot is leírt a Zanpakutoukról, amit az animében nem voltak benne. Végeztem a könyvel. Felálltam és visszaraktam a helyére, azután helyet foglaltam ismét, miután arra jutottam, hogy nincs kedvem többet olvasni. Vajon, Ukitake elfogadja a masszázs ajánlatomat? Mondjuk Kyoraku biztos elfogadta volna. Gondolkoztam a reggelinél történtekről. Mindenki olyan, mint az animében, és ahogy képzeltem őket. Vajon mikor lesz kész Shiro-kun a jelentéssel? Meredtem magam elé a semmibe.
- Mehetünk. - hallottam Toushiro hangját. Egyenesen előttem állt. Bólintottam, majd felálltam és követtem őt. Olyan negyvenoldalnyi vastag lapot cipelt a kezében, összefűzve.
Útközben csendbe voltunk, pedig nagyon is zavart ez a csend.
- Kapitány, azt mind rólam írta? – kérdeztem mellésietve.
- Igen – mondta.
A lényeg, hogy ennyiben is maradtunk egész úton. Kezdett elegem lenni az állandó gyaloglásból. Nem csoda, hogy ezek mindig Shunpot használnak. Azon gondolkoztam, hogy Hitsugaya elég sokat nőtt az óta, amióta a Bleacht elkezdték sugározni. Hány év telt el az óta Bleach időszámításba? Két netán, három év? Mivel én most voltam nemrég tizenhét a nyáron, így körülbelül egyidősek lehettünk. Megálltunk egy pillanatra, én felnéztem. Egy nagykapu állt előttünk, rajta az egyes osztag japán jelével. Ichi. Kinyitották a kaput, és mi haladtunk tovább. Egyenesen a kapitányi szobába. Kinyitották nekünk az ajtót az ottani őrök, majd érdeklődve összesúgtak mögöttünk. Yamamoto-san éppen valamit olvasott, valószínű egy újabb jelentést. A kapitány megállt az asztala előtt és én is így tettem, mellé állva, majd mikor Yamamoto-osan abbahagyta az olvasást és felnézett, buzgón meghajoltam tiszteletem jeléül. Komolyan mondom gerincferdülésem lesz ennyi hajolgatástól, lehet, abba kéne, hagyom.
- Hitsugaya kapitány, mi szél hozta? – kérdezte az öreg főparancsnok. Hangja átható volt, de én tudtam, hogy ő már pontosan tudta, hogy mi szél hozta erre a kapitányt.
-A jelentésem – letette az asztalra a papírtömeget.
- Azt kértem, hogy hetente értesítsen – vette el a kapitány. Aztán beleolvasott, majd hangosan elkezdet olvasni egy részt:
„- Tudja Ukitake taicho, ha már itt vagyok, és ha gondolja, szívesen adok magának egy chakra masszázst. Utána jobban fogja érezni magát – mondta Hinekonak nevezett megfigyelt személy.
- Na, abból én is kérnék, ha ilyen szép hölgytől kapom! – mondta Kyouraku kapitány.
- Tudja, még ha betegeskedne, meggondolnám, de szerintem önnek semmi baja, ellentétben Ukitakeval - mondta a megfigyelt személy.”
Nekem kezdett felmenni a pumpám, szó szerint. Ránéztem Hitsugaya kapitányra, aki viszont szerintem elásta volna magát. Aztán folytatta egy másik résszel:
„ Az alany viselkedése: Feltűnő, kirívó, viszont nem utolsó sorban igen illedelmes…
- Még szép, hogy illedelmes vagyok! – adtam hangot, de a főparancsnok csak folytatta.
„… sok könyvet olvas, ittléte alatt, eddig kettőt is kiolvasott. Személyisége vonzza a környezetében lévőket, beszédstílusa igen széleskörű. Sokat gondolkodik, és mindig megfontoltabban cselekszik. Az ittléte alatt gyakran csattant fel eddig. Szerintem, jogosan. A Gotei tizenhárom tagjairól sok információval rendelkezhet, ezt tükrözi viselkedése is.”- fejezte be Genyruusai Shigekuni. Letette az írást az asztalára, majd végül kis hatásszünet után megszólalt.
- Kapitány, a jelentése első része talán kicsit túl részletes is - kezdte a főparancsnok -, a későbbiekben még átolvasom –közölte Shiro-kunnal.
- Szóval, Hineko-san, hogy érzi magát itt nálunk? - kérdezte tárgyilagosan Yamamoto-oyaji.
- Köszönöm szépen, meg vagyok, jól szolgál az egészségem. – mosolyogtam rá.
- Kapitány, a mai napot, Hineko-san az egyes osztagnál fogja tölteni. Holnapra viszont, megkérném rá, hogy vezesse körbe a város területén - az utolsó mondat utolsó szavainál elhaló volt a hangja. Toushiro bólintott.
- Főkapitány, lehet egy kérdésem? – kérdeztem Yamamoto-sant.
- Csak rajta.
- Valaha hazajutok én innen? – kérdeztem, kicsit szomorúan.
- Az ügyön, Kurotsuchi kapitány dolgozik – közölte velem.
- Ez nem nyugtat meg, tekintve, hogy miatta kerültem ide, persze eszem ágában sincs kételkedni Mayuri kapitány képességeit illetően. – nyugtáztam hangosan. - Köszönöm Hitsugaya kapitány a jelentését, most távozhat. – Toushiro egy bólintással megfordult és én kétségbeesetten néztem utána, de már csak az eltűnő köpenyét láttam az ajtóban.

Bleach kalandra fel!-5.Fejezet

V.Ismeretség

A kapitány szobájába érkeztünk, ahol Toshiro rögtön elfoglalta a helyét az asztal mögött.
- Matsumoto, elmehetsz! – adta ki az utasítást Rangiku-sannak. Az elhaladva mellettem, rám kacsintott. Mikor kiment, a szoba csöndbe burkolózott és én ott álltam a kapitány asztala előtt, amíg ő, pár papírt írt alá villámgyorsan. Amikor végzett, félretolta a papír halmot és rám nézett. Én még mindig ugyanúgy álltam ott.
- A főparancsnok, azt mondta… - félbeszakítottam.
- Tudom, hogy mit mondott a főparancsnok, kapitány – jelentettem ki.
- Nos, lakhelyed rögtön az enyém mellett lesz, a nap huszonnégy óráját, kivéve mikor alszol, velem töltöd, amíg másra nem utasítalak, vagy más parancsot nem kapunk a főparancsnoktól. – Egymás szemébe néztünk, ő hidegen, én meg kicsit mosolyogva, annak fényében, hogy találkozhattam Hitsugaya Toushiroval. Nekem sosem volt ellenszenves, én igazán jól mulattam mindig is a megnyilvánulásain. Egyre jobban vigyorogtam. Mire ezt észrevette.
- Mi ilyen vicces? – kérdezett.
- Csak tudja a jelenléte. Sose gondoltam volna, hogy akár magával is találkozhatok. – Kicsit hülyén éreztem magam, mert körülbelül egyidősek lehettünk, és én mégis magáztam. - Megtisztel – tettem hozzá a mondandómhoz. Ő csak morgott egyet. Felállt majd odament a könyvespolchoz és levett nekem egy könyvet.
- A könyv, amit kértél. – Nyújtotta át nekem.
- Köszönöm kapitány. – Ő megindult az ajtó felé.
- Kövess! - utasított engem. Én követtem, ahogy kérte. Pár shinigamival találkoztunk, akik mind meghajoltak a kapitány előtt és érdeklődve néztek rám. Egyszer sem álltunk meg. Vagy tíz perces séta után a kapitány lassított, és megállt egy elhúzható ajtó előtt.
- Megérkeztünk – mondta. – Ez a te szobád, a mellette lévő az enyém. - Mindkét szoba úgymond sarok lakosztály volt. Az övé jobb oldalon az enyém baloldalon. Fagerendás kilépő volt, a terasz szintén fa korláttal. A kilátás a zöld, füves pázsitra, meg kicsit távolabb egy japánkertre nyílt. Egy nagy fa is volt. A japánkertben volt még egy tó, ami ide-oda kacskaringózott, nagyon autentikus volt minden, és ahogy sütött a nap, a koik megcsillantak a vízben. A kapitány krákogása zavart meg.
Elhúzta a tolóajtót és mutatta, hogy menjek be. Nagyon szegényes volt minden, látszott rajta, hogy rég nem használta senki. A szoba közepén bevetett futon várt, amin az én pólóm hevert összehajtva.
- Köszönöm, megfelel – mosolyogtam a kapitány felé.
- Ha bármire szükséged van, csak szólj – mondta és távozni készült.
- Hova megy kapitány? – kérdeztem rá.
- Még van egy kis elintézni valóm, de amint tudok, visszajövök – morogta el a mondandóját és már húzta is be maga után az ajtóm.
Körbejártam a szobámat a baloldalon egy ajtó volt, így elhúztam azt és benéztem oda. A fürdőszoba volt. Tiszta japán cuccokkal, talán így nem is illik rá a fürdőszoba sóz, inkább japánosan; a furo. A fürdés célját szolgálta egy nagy hordószerűség, de én, mint bejáratott japán szakértő tudtam, hogy ebben szoktak fürödni. Furcsa módon viszont a WC normális angol Wc volt, és azon kezdtem mérgelődni, hogy akkor miért nem lehet már a kád is normális kád. Volt egy szekrény is, amiben törölközők voltak, meg a felső polcán mindenfajta fürdőolaj és egyebek. A fogas soron egy köpeny is fel volt akasztva. Most, hogy jól körülnéztem a fürdőben visszamentem a szobába, és lefeküdtem az ágyra. Toushiro mintegy százharminc oldalas könyvet adott, amit azon nyomban elkezdtem olvasni, legalábbis addig nem unatkozok. Csupa olyan unalmas dologról szolt, hogy mik a menos grandék meg hasonlókkal, amik ebben a világban fontosak. Két óra telt el körülbelül, hogy Hitsugaya elment. Az utolsó lapját olvastam a könyvnek, amikor rájöttem, hogy tök felesleges volt, mivel a sorozatból már mindent tudtam. A könyvet becsuktam felkeltem és tudatosan kimentem a teraszra. A nap lenyugvóban járt. Lelépcsőztem a füves részre és közelebbről megszemléltem a kertet. Odamentem a fához és leültem a tövébe. Onnan kémleltem a tájat. A nap már félig a horizont alatt járt, és én egyre kezdtem álmosodni.
Mikor felébredtem, pedig azt sem tudtam, hogy elaludtam, be voltam takarva és a szobámban feküdtem. Na, szép, elaludtam és valaki behozott ide. Hajnalodott. Még lustálkodtam úgy tíz percet, utána nyújtózkodva bevettem az futont. Megnyitottam a csapot. Kicsit furcsa volt, hogy a modernt és a régit összemosták itt. Kikerestem a szekrényből egy jácint illatú olajat, és csepegtettem a vizembe. Készítettem ki magamnak törölközőt. Úgy éreztem magam mintha egy aromaterápiás kezelésen lennék. El voltam lazulva.
- Hineko-san? – Toushiro állt a szobámban tanácstalanul. Elhaladt a fürdő ajtó mellett és én meghallottam, hogy a nevemet ismétli.
- Gyere be. – Épp léptem ki a vízből, és szerencsémre már körém volt csavarva a törölköző. Toushiro félrehúzta az ajtót és szemtanúja volt, hogy pont kiszálltam a hordóból. Elvörösödött szegény.
- Mit szeretnél? – kérdeztem és akkor rájöttem, hogy az imént tegeztem le. Még szerencse, hogy azzal volt elfoglalva, hogy ne látszódjon rajta, hogy elpirult. Én magamra kaptam a köpenyt.
- A tiszta ruhák az ágyadon vannak – mondta majd megfordult és kiment a fürdőből. Én követtem.
- Köszönöm Toushiro-san.
- Ha kész vagy, akkor kint várlak – mondta és kiment.
Elég sok ruha volt az ágyamon. Valószínű nem egy napra kaptam az összest. A tegnapi ruhámat vettem fel, legalábbis az alsó részét és hozzá a saját, otthonról hozott felsőmet. Megigazítottam a hajamat és rájöttem, hogy ismét szükségem lenne egy hajfestésre. Ez rám vallott szinte minden hónapban új hajstílusom. Most fekete lila és ezüst. A saját világomban azon belül az országomban, ezekkel a színes hajstílusokkal magamra vonta a figyelmet, de itt nem. Mondjuk az eredeti hajszínem sem valami átlagos. Egy utolsót igazítottam a ruhámon és távoztam a szobából. Toshiro kint várt, ahogy mondta.
- Hova megyünk, Tohiro-san? – kérdeztem, de aztán hozzátettem- Kapitány?
-Reggelizni – morogta.
-De én…- Hátra nézett rám és úgy gondoltam jobb csöndbe maradni. Elfojtottam magamban egy kuncogást, de azt nem bírtam megállni, hogy az utat ne mosolyogva tegyem meg.
Egy nagy terembe találtam magamat. Nagyon sok shinigami már a reggeliét fogyasztotta és én akaratlanul is felhívtam magamra a figyelmet. Sugdolóztak.
- Kövess! – utasított Shiro-chan. Azon gondolkoztam miközben követtem, hogy talán nem kéne hangosan így neveznem még a végén kinyírna vagy ilyesmi. Hinamoritól sem igazán szereti nemhogy tőlem.
Egy hosszú asztalhoz értünk, ahol a kapitányok és hadnagyok már mind ott étkeztek kivéve Yamamoto oyajit. Gondolom, ez az ő kiváltsága lehet, hogy nem kell másokkal étkeznie. Toushiro a Matsumoto és Ukitake-san közötti székre mutatott. Valószínű az ő helye volt.
-De én… - kezdtem volna a mentegetődzésekbe.
- Ülj le! – parancsolt rám fagyosan. Ismét nevethetnékem támadt volna, de észbe kaptam és meghajoltam mindenki felé majd fél mosollyal helyet foglaltam. Az asztalon zöldségek voltak meg pirítós és vaj meg tea. Nem szoktam reggelizni, mert az iskolába csak ebédszünetben eszek először otthon meg vagy alszok délelőtt vagy lefoglal az anime nézés és egyéb dolgok.
- Ne~ko-chan! – mosolygott rám Yachiru-chan, akit most vettem észre, hogy velem szemben ül. Toushiro biztos nem szerethet itt ülni, már ha csak Matsumotora gondolok meg Yachirure. Ukitake nem lehet, annyira problémás mondjuk, az ciki lehet, hogy melletted köhögi majdnem ki a lelkét is.
-Yachiru-chan – mosolyogtam szembe vele.
- Hogy aludtál? – kérdezte, miközben egy sütit kezdet rágcsálni. Honnan szerzett ez magának csokis sütit?
- Nem emlékszem –mondtam hidegen majd körbe néztem. Mindenkiben megállt az ütő amióta ideültem vagy mi ütött beléjük.
- Engedelmükkel én… - kezdtem volna a mondókámba, hogy mielőbb leléphessek innen.
- Hineko-san, mond csak milyen a kapitány mellett éjszakázni? – kérdezte Matsumoto azzal a perverz nézésével.
- Nem tudom. Mint mondtam már nem emlékszem – közöltem vele.
- Az hogy lehet?- kérdezte Kyouraku-san. – Talán felöntött a garatra?
- Nem, csak a japánkertben aludtam el naplementekor…- gondolkoztam-… azt hiszem. Utána meg kiesett minden, Kyouraku taicho.
Idegesen kezdtem körbenézni, hogy hol lehet Hitsugaya-kun, ezt Matsumoto észrevette és helyes következtetés vont le belőle.
-Toushiro kapitány! –ordította. Hitsugaya Matsumoto mögött termett.
- Mit ordibálsz! – gyilkos, hideg tekintet és mind Matsumotonak címezve. Az igazat megvallva én nagyon jól szórakoztam.
- Szorítunk helyet a kapitánynak! Igaz Ukitake taicho? –kérdezte sokat sejtetően Rangiku-san Ukitaket.
- Ez csak természetes! – a kapitány és Matsumoto arrébb húzódtak, majd nem is tudom, hogyan de Matsumoto mellett egy plusz teríték és egy szék jelent meg. Toushiro leült azzal az arckifejezéssel, hogy: „Nincs, mit tenni hülyékkel vagyok körülvéve”. Én egy kicsit arrébb húzódtam Ukitake taicho felé, hogy Toushironak több helye legyen.
Elkezdet, a tányérjára pakolna a reggeli terítékből. Én a saját üres tányéromra pillantottam majd a többiekére. Itt mindenki szokott reggelizni? Mondjuk azon csodálkoztam, hogy Mayurit nem infúzión keresztül táplálják vagy ilyesmi, ezért így is már úgy tekintettem rá, mint egy mutánsa és az is furcsa volt, hogy figyelembe sem vett engem.
- Te nem eszel? – kérdezte kedvesen Ukitake taicho.
- Ne szoktam. – Nagy megdöbbent tekintetek. – Mármint enni szoktam csak reggelizni nem.
- Az pedig nagyon káros az egészségre – közölte velem Ukitake akit Kyouraku hátba veregetett a kijelentése után, így elkezdett krákogni.
- Tudja Ukitake kapitány, - megvártam, míg abbamarad a rohama. - bevallom a világomban nekem sem szolgált valami jól az egészségem, de itt mintha csak kicseréltek volna – közöltem vele.
- Igen és... - kérdezett volna, de Hitsugaya félbeszakította.
- Egyél! – morogta oda nekem.
-De…
- Most az én felelősségem alatt vagy úgy, ahogy vagy eszel, vagy meg etetlek – Nézett fagyosan a szemembe, de nem, sokáig mert én nevetve törtem ki. Aztán észbe kaptam.
- Elnézést taicho rögtön nekilátok. –Töltöttem magamnak egy teát, amely még mindig forró volt, majd belekortyoltam. Krákogott Toushiro jelezve hogy nem elégedett a választásommal, mire én vettem magamnak egy szelet pirítóst.
- Csak ennyi? –kérdezte.
- Tudod mit! – csattantam fel, azért mindenek van határa. – Az se érdekel, ha maga Hyourinmaru töm meg, de ennél többet Én nem eszek! – nyújtottam ki rá a nyelvem. Csakúgy szikrázott a levegő, amit Ukitake tört meg.
- Szóval, mint már az előbb kérdezni szerettem volna… - kezdte és én már az összes figyelmemet neki szenteltem. - mi volt a bajod a világodban? – beleszürcsölt a teájába majd újabb roham jött rá.
- Nem tudják az ottani orvosok. A testem úgymond folyamatosan épült le. Persze mindent megtettem annak érdekében, hogy az állapotom ne romoljon – közöltem vele miközben ő még mindig köhécselt párat.
- Igen? – kérdezte.
- Tudja Ukitake taicho, ha már itt vagyok, és ha gondolja, szívesen adok magának egy chakra masszázst. Utána jobban fogja érezni magát – haraptam bele a pirítósomba.
- Na, abból én is kérnék, ha ilyen szép hölgytől kapom! –hívta fel magára a figyelmet a kujon kapitány, Kyouraku.
- Tudja, még ha betegeskedne, meggondolnám, de szerintem önnek semmi baja, ellentétben Ukitake-val - mondtam majd bekaptam az utolsó pirítós falatomat és leöblítettem teával.
-De…- Nanao-chan termet a Kyouraku háta mögött és a jegyzeteivel jól fejbe csapta.
- Nanao-chan… - simogatta a fejét a kapitány. Pedig csak a tarkóját érte az ütés, mert az a kalap állandóan rajta virított.
Megittam a maradék teámat.
- Köszönöm a reggelit – bólintottam egyet mindenkinek szánva.
- Neko-chan, Mit csinálsz ma? – kérdezte kedvesen Yachiru, aki még mindig a sütiken nyámmogott.
- Követem Toushiro kapitányt, mint egy engedelmes kiskutya, amíg Yamamoto-san nem ítélkezik máshogyan – sóhajtottam, majd unottan a fejemet támasztva lekönyököltem az asztalra.
- Pedig jó lett volna, ha ma Ken-channal és velem játszol – mondta kicsit szomorúan.
- Igen, azt én is élveztem volna –konstatáltam el. - Pedig Ken-chan az egyik kedvencem! –csattantam fel félhangosasan, de kicsit sem sértően. Kenpachi ránézet Yachiru mellől. Én csak rámosolyogtam.
- Hallottad ezt Ken-chan? – kérdezte Yachiru. – Neko-chan is szeret téged! Ugrott a szóban forgó kapitány nyakába.
- Igen, halottam – a hanglejtése eléggé izgatott volt, remélem nem harcolni akart.
- Elnézést, nem akartam sértő lenni – mondtam.
- Nem voltál az kislány – nevetett az animéből már jól ismert kicsit sátáni hangján. – Tetszel nekem – közölte velem.
- Hát, köszönöm – mondtam azt végigvizslattam az asztaltársaságot. Kicsit émelyegtem, hogy mindenki engem figyelt. Mintha állatkertben lennék és én lennék az egyetlen állat, amit akár testközelből is szemlélhetnek a látogatók. Lejátszódott előttem az a kép, hogy mutatványokat csinálok, ezek meg vegyes érzelmekkel mulatnak rajtam. Borzasztó! Valószínű ez kiült az arcomra is.
- Valami gond van? – kérdezte Ukitake taicho.
- Nem, nincs –tagadtam.
- Biztos? –kérdezett rá Matsumuto is. Elnézve felé láttam, hogy Toushiro becsukott szemmel az utolsó falatjainál tart.
- Azt hiszem, csak túl sokan vannak. Mármint nem bírom a tömeget - kezdtem magyarázkodásba mivel nem komplettnek nézet engem Rangiku-san – Mindig is gondom volt az emberekkel. Mondjuk most shinigamik vesznek körül –gondolkoztam.
- Ez igaz, szóval semmi okod rá, hogy feszengj –simogatta meg a hátam Ukitake, amitől lefagytam egy pillanatra, pedig ha nem lenne betege állandóan, igen sexy pasinak tartanám. Miket beszélek már most sexy csak az egészsége tropa.
- Igen, azt hiszem – bólogattam nagyban.
Toushiro felállt a helyéről.
- Megyünk – mondta majd várt.
- Rendben, de mégis hova?- kérdeztem miközben felálltam.
-A jelentést leadni.
-De azt csak hetente kérte Yamamoto-san – szólalt meg Soi fon.
- Ez igaz, de már olyan hosszú a jelentés, mint máskor egy hét alatt – közölte Hitsu majd elindult én még döbbenten vizslattam a hátát, majd megfordultam és köszönésképpen meghajoltam. Az asztaltársaság még nálam is döbbentebb fejet vágott.
- Szia, Neko-chan! –kiáltott utánam Yachiru én meg csak intettem egyet-hátat fordítva és követtem a „kapitányom”. Azt hiszem már élhettem ezzel a szóval, hogy kapitányom.

Bleach kalandra fel!-4.Fejezet

Fejezet 4

Bíróság

Először nem tudtam, hogy mit kezdjek magammal, aztán elkezdtem levenni a hosszú haorit. A ruhám egyszerű piros-fehér shinigami-tanonc ruha volt. Kicsit hosszú volt a nadrág szára, ezért feltűrtem, pedig manapság már nem volt divat a feltűrt gatya, aztán eszembe jutott, hogy nem is otthon vagyok, és megengedtem magamnak egy halk kuncogást. A felső eléggé feszült mellkas tájban, de annyira nem volt vészes. Mintha megint csak cosplayer lennék. A kaja, hát nem volt valami bíztató első ránézésre, de azért mégis ettem belőle pár falatot, hogy erőre kapjak. Pár percet még ücsörögtem az ágyamon, azután elindultam a tolóajtó felé. Ez az egész tiszta tradicionális. Hanataronak igaza volt, a kapitány és a hadnagy kint vártak.
- Matsumoto-san, Toushiro-san –biccentettem feléjük. Matsumoto is ugyanígy tett, viszont fehérke-chan csak valami morgás félét hallatott. Ezt megmosolyogtam.
Elindultunk, és a kapitány ment elől. Matsumoto mindig figyelt. Mikor ránéztem, akkor elkapta a fejét és kicsit szórakozott volt. Biztos szeretett volna valamit.
- A nevem, Hineko Toushi – közöltem Matsumotoval. – Viszont nyugodtan szólíts Neko-channak, mert úgy látszik Yachiru-chan rám akasztotta ezt a nevet – közöltem és egymásra mosolyogtunk.
- Az én nevemet már biztos tudod. – mondta.
- Igen. Matsumoto Rangiku-san – Kicsit már kezdett elegem lenni az állandó udvariasságból, de most tudtam, hogy mindennél fontosabb, hogy oda figyeljek a legapróbb dolgokra is, jobban, mint a való életben.
- Bevallom, kicsit izgulok. Mondjuk, Kurotsuchi taichot szívesen kinyírnám, ha lenne hozzá erőm. Jó, lehet, kicsit túllihegem ezt az egészet, de most hogy itt vagyok, rájöttem, nem az én világom ez az egész - fogtam csevegőre a hangom.
- Mikor a ketrecben voltál, nagyon sajnáltalak – mondta Matsumoto.
- Tudom és köszönöm – majd csönd lett és nem beszéltünk többet.
Legközelebb már csak Hitsugaya szólalt meg.
- Megérkeztünk!
Igazán morcos hangja volt. Én bólintottam. Ezek után belépett egy kétszárnyú ajtón. Én követtem, de Matsumoto kint maradt. Tudtam, melyik teremben vagyunk, abban, amelyikben kapitányi gyűlések szoktak lenni. Megálltam az ajtóban és lassan meghajoltam. Hitsugaya már beállt a helyére, mikor ismét elindultam. Két kapitányokból álló oszlop között haladtam el, egyenesen Yamamoto főparancsnok felé tartva. Megálltam vele szemben, és ismét meghajoltam majd vártam.
Kivágódott az ajtó, és Mayuri viharzott be rajta. Szinte biztos voltam benne, hogy igazából semmi dolga nem volt, csak stílusosan akart késni. Ez rá vall.
- Az én drága gyermekem! – közeledett felém kitárt karokkal.
- Kurotsuchi kapitány - Hajoltam meg. -, bekaphatja. – Mosolyogtam a lemeredt kapitány képébe. A termen a kapitányok között halk suttogás futott végig.
- Mit képzelsz?! - csattant rám a patkány kapitány.
- Én örülnék a legjobban, ha képzelődnék! – hajoltam ismét meg és Yamamoto főparancsnok felé fordultam. Ő felállt és dörgő hangja határozottan csengett a teremben.
- Kurotsuchi kapitány, kérem, fáradjon a helyére! - Mayuri így is tett, de korántsem nyugodott le. – Azért hívtam össze ezt a rendkívüli gyűlést… - kezdte az egyes osztag kapitánya -, hogy megvitassuk Hineko Toushi sorsát – Rám nézett, és az összes többi shinigami is.
- Már elnézést! – szóltam közbe. – Az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata és a Függetlenségi Nyilatkozat szerint –kezdtem. -, maguk nem dönthetnek a sorsomról, mert nem követtem el bűncselekményt. Nem tudom, hogy itt mi dukál, de a hazámban jogom van az engem érintő kérdésekben nekem felelni.
Ismét suttogások zaja futott végig a termen.
- Csendet! – dörgött Yamamoto-san hangja. Mindenki elcsendesedett.
- Akkor felelj a kérdéseinkre! – Ezt már hozzám intézte. Én bólintottam és lazán meghajoltam.
- Honnan jöttél? – kérdezte a főparancsnok és helyet foglalt.
- Az már bizonyos, hogy nem Mayuri-san teremtet. – mondtam és a szóban forgó személy felé böktem a fejemmel. – Valószínű, hogy mikor kísérletezett, akkor nem várt hiba csúszott a számításaiba. – konstatáltam hangosan. – Én, több mint valószínű, egy másik dimenzióból jöttem, ahol maguk nem is léteznek. – De amint ezt kimondtam, Soi fon lépett előre.
- Ez felháborító! – Én jobb híján csak maghajoltam felé. Már igazán kezdett fájni a derekam a sok hajlongástól.
- Folytasd! – parancsolt rám Yamamoto.
- Szóval az én dimenzióban, minden, ami magukkal kapcsolatos, a létezésük, a reiatsu és egyéb, kitaláció – Ismét suttogás zaja csapta meg a fülem. – Önök az én világomban csak a tévé képernyőjén léteznek, mint vasárnap délelőtti, szórakoztató jellegű műsor a gyerekek számára. – Hangosan elkezdtek vitatkozni a kapitányok, és voltak, akik kiröhögtek.

- Csendet! – szólt ismét közbe a főparancsnok. – Folytasd, kérlek!

- Talán már felmerült önökben, hogy honnan tudom a nevüket és egy két dolgot a személyükről. Erre a válasz az, hogy szeretem azt a sorozatot, amit Bleachnek hívnak a világomban, és magukról szól. - ismét zavaró suttogások. - A pláne az egészben az, hogy nem is japán állampolgár vagyok és sosem voltam még Japánban.
- Akkor a nyelvünket hogyan beszéli? – lépett előre Ukitake taicho.
- Ukitake taicho, jó kérdés! – Meghajoltam felé és ő válaszként biccentett. - Ezt a bizonyos Bleach című sorozat nálunk japánok gyártják, és japán nyelven is fut. Bevallom, imádom a japán dolgokat. Legyen az modern vagy régi, autentikus. – sóhajtottam egyet. - Ezért is van az, hogy olyan három éve elkezdtem tanulni a nyelvet iskolai tanulmányaim mellett. Mára, mint észrevehették, tökéletesen beszélek japánul - Csend volt a teremben. - Talán van egy kis akcentusom, és nem mindig értem, mi folyik körülöttem, ha nem figyelek. Alá tudom támasztani azzal, hogy mikor úgymond megérkeztem ebbe a világba, akkor Mayuri taicho azt hitte, hogy történt valami a beszédközpontommal, mert nem japánul szólaltam meg, hanem a saját nyelvemen.
- Mi a saját nyelve? – kérdezte a főkapitány.
- Magyar. Egész életemben Magyarországon éltem és ott is születtem.
- Nálunk nem létezik olyan ország, hogy Magyarország – mondta a főparancsnok. Én lesápadtam. Mi az, hogy nem létezik? Az én drága hazám! Olyan nincs!
Zavartan néztem körbe a terembe párszor, és egyre több kérdés merült fel a szememben, melyek valószínű kiültek az arcomra.
- Én ezt nem értem – vallottam be. – Ez egyszerűen szörnyű! – erősebben hatott a hangom, mint azt vártam. - Ezt sajnálattal hallom. – mondtam és visszafordultam a kapitány felé. Az arcom kezdte visszanyerni az eredeti színét.
- Meséld el, mi történ, mielőtt ide érkeztél volna! – kérte a főparancsnok.
- A szüleim nem voltak otthon, mit oly sokszor egész életemben. A munkájuk az, hogy nyaralnak állandóan és a szabadnapjaikat is nyaralással töltötték. Egyre ritkábban látom őket mostanában. - kezdtem bele a történetembe. - Pont vasárnap reggel volt, és én a hőn szeretett műsoromat néztem, a Bleach-et - Egy két kapitány odasúgott valamit a másiknak. - Az első rész lement és reklám szünet következett. Én az emeletről lementem a konyhába, hogy készítsek magamnak egy forró csokit. Ez megtörtént, de mikor kapcsoltam volna le a villanyt - sóhajtottam egyet. -, akkor az elkezdett pislákolni és a következő pillanatban már a ház összes elektronikus berendezése bekapcsolt egy pillanatig, majd újra elcsendesedett minden. – Nem vettem tudomást arról, hogy suttognak mögöttem. - A csészémmel a kezemben felrohantam az emeletre, ahol a tévém már csak fekete-fehér pontokból álló műsört sugárzott. Nem volt jobb dolgom, így hát leültem és néztem a hangyák csatájának nevezett műsort. A fehérek álltak nyerésre – kuncogtam egyet magamban. – Az után először azt hittem, hogy képzelődök, mert mintha egy pillanatra Mayuri kapitány jelent volna meg a tévém képernyőjén. Ekkor történt meg a baj, a tévém örvényszerű impulzusokat kezdett sugározni, amik szó szerint beszippantottak, és mire észbe kaptam, itt kötöttem ki. – A hosszú beszámolóm véget ért, és én kifújtam magam, míg a többiek a teremben hangosan kezdtek tanácskozni.
- Honnan rendelkezel ekkora reiatsuval? – kérdezte meg Kenpachi. Pedig azt hittem, hogy a reiatsu érzékelés nem az erőssége, mondjuk, ami belőlem tört fel, azt ki ne venné észre?
- A kérdésére válaszolva, nem tudom. Gondoltam már arra is, hogy az én világomban ugyebár senkinek sincs semmilyen különleges képessége, és mikor idekerültem, a soha nem használt energiák felszabadultak. – kezdtem a lehetséges válaszok kreálásába. – Gondoltam már arra is, hogy ez a sors keze, hogy ide kerültem, és azért pont én, mert ebben a világban hatalmas reiatsum lenne, és könnyen tudnék érvényesülni.
Kis csend állt be, és Yamamoto főparancsnok felállt.
- Azt hiszem, végeztünk is. – mondta. Először megijedtem, hogy ki akar végeztetni, azután volt valami, ami nem hagyott nyugodni.
- Yamamoto-san, tudja, én nagyon szeretnék visszajutni a saját világomban, de még ha nem is lenne erre alkalmam, akkor legalább Kurosaki-san világába, Karakura choba és ott folytatni tovább az életemet.
- Ez már egy másik nap döntése –mondta az öreg. Én meghajoltam előtte. – A döntésem az, hogy a jelenlegi őrző osztagodhoz kerülj. Lépjen elő a kapitánya! – Hitsugaya előre lépett mellém. – Ő fogja gondodat viselni, amíg itt tartózkodsz, és nem hozunk új döntést – Visszaült a helyére. – Kapitány, hetente jelentést kérek a gondozottjáról! - utasította a tízedik osztag kapitányát a főparancsnok.
A kapitányok kivonultak a teremből. Hitsugaya taicho is elindult és én követtem őt. Még az ajtóban visszafordultam, és meghajoltam a főparancsnok előtt. Matsumoto kint várt minket. Színlelte, hogy érdekelte, hogy mi történt bent, és a kapitányt kezdte faggatni, de az nem válaszolt. Én tudtam, hogy végig hallgatózott.
- Matsumoto-san – szólaltam meg, mire az felém kapta a fejét és mellém jött. – Tudom, hogy hallgatóztál és szerintem a kapitány is tudja. – súgtam oda neki menet közben. Nyújtóznom kellett, hogy fülmagasságban legyek. Matsumoto kacsintott egyet.

Bleach kalandra fel!-3.Fejezet

Fejezet 3
III. Gyengélkedőn

- Mit csináljunk vele kapitány? – kérdezte Chojiro-san.

- Vigyék a gyengélkedőre. Ha felébredt, tájékoztassanak róla! – mondta Yamamoto, és megfordult. – Mayuri taicho, magát várom az irodámban, amint felébredt a lány – mondta, és megindult az ajtó felé. A kapitányok és hadnagyok utat engedtek neki, aztán még egy darabig Hinekot bámulták, amíg Unohana taicho nem cselekedett.

A negyedik osztag gyengélkedőjén:

Olyan nehéznek érezem a testem. Fáradt voltam. Pislogtam párat és körbenéztem. Igen ezt a helyet felismertem, a negyedik osztag gyengélkedője. Sóhajtottam egyet és lassan felültem. Csak én voltam a szobában.  Benéztem a takaró alá, egyszerű fehér haori féleség volt rajtam. Még mindig jobb, mint nálunk a kórházi ingek, amelyekből elől-hátul kint van valamid. Lassan felültem az ágyon. Jobbra nem gondolva felálltam, és megindultam az ajtó felé. Félúton összeestem nem kis zajt csapva. Az ajtó kivágódott én meg odakaptam a fejem. Hanatarou Yamada sietett be rajta és rögtön mögötte Zaraki taicho.

- Nem szabadott volna még felkelnie – közölte velem Hanataro. Az egyik karom alá nyúlt hősiesen, hogy majd ő felemel, de nem nagyon sikerült neki. Zaraki taicho segített neki, így vissza tudtak ültetni az ágyra.

- Köszönöm, Hanataro-san! Köszönöm, Zaraki taicho! – mondtam, a párnámat kicsit feltornyoztam és visszaborultam az ágyba, és állig felhúztam a takarót.

- Te tudod a nevem? – kérdezte Yamada-san.

- Igen. A neved Hanatarou Yamada - mondtam és ránéztem. Ekkor egy rózsaszín hajú lány shunpot használva ugrott Zaraki vállára.

- Szia! – mondta mosolyogva.

- Szia, Yachiru-san! – mondtam szintén mosolyogva.

- Chan. – mondta és ráugrott olyan Garfield ágyúgolyós módon az ágyamra.

- Yachiru-chan – Két kezemmel szívecskét formáltam és azon keresztül néztem rá.

- Hogy hívnak? - kérdezte Yachiru. Ez alatt Zaraki odahúzott magának egy széket egész közel az ágyamhoz.

- Hineko Toushi – mondtam, és biccentettem mindhármuk felé egyet-egyet.

- Hanataro, küldj egy pokollepkét, hogy Hineko-san felébredt – Hangzott el a teremben Zaraki dörgős hangja.

- Most ti vagytok őrségben? – kérdeztem Yachirut.

- Igen! Óránként váltják egymást az osztagok – visszaugrott Kenpachi vállára. Milyen kis izgága, teljesen, mint a sorozatban.

- Mit? – kérdeztem vissza, mert nem igazán értettem, mit mondott az előbb Yachiru. Legalább annyi előnye volt ennek a hercehurcának, hogy tökéletesítsem a japán tudásom, meg ne legyek egyedül. Végül is a szüleim úgyis elutaztak.

- Óránként váltják egymást az osztagok – ismételte el Zaraki.

- Köszönöm taicho, csak tudjátok, nem vagyok japán és nem mindent értek. - Pislogtak egyet-kettőt.

- Neko-chan! – szólított meg Yachiru. – A kiejtéseden nem hallatszik – mosolygott rám. Mint egy vadalma. Szép piros, akarom mondani rózsaszín vadalma.

- Köszönöm, ezt bóknak veszem – Hátradőltem a párnán.

Egy darabig még csendben ültünk így.

- Neko-chan, mi most megyünk és hagyunk pihenni. – mondta Yachiru. Egy aprót bólintottam még a fejemmel, és félálomban már csak azt hallottam, hogy elhúzzák az ajtót, azután elnyomott az álom.

Mikor felébredtem, verőfényes napsütés áradt be az ablakon. Körbenéztem a szobában. Egyedül voltam. Már sokkal jobban éreztem magam. Könnyebben mozogtam, jobb volt közérzetem. Akkor rájöttem, hogy ez biztos annak tudható be, hogy ebben a világban vagyok. Most rám is azok a szabályok vonatkoztak, mint itt mindenki másra. Felálltam és az ablak felé fordulva elvégeztem pár nyújtó gyakorlatot, és ezalatt észre sem vettem, hogy valaki bejött a szobába.  Megfordultam és megláttam a látogatómat.

- Üdvözletem! – mondta hidegen. Igen, ez Ő, Hitsugaya Toshiro. Emlékszem, hogy régen miatta választottam a nevemet, mert az ő neve is olyan cool, és az enyém is lehetne épp annyira cool, mint az övé.

Üdvözlésképpen meghajoltam.

- Jó napot, Hitsugaya Toushiro taicho! – Ismét meghajoltam, de ez már inkább egy biccentésféle volt. Az animében mindig is kisebbnek néztem, de így most körülbelül egy magasak lehettünk. Valószínű, a többiek is magasabbak, mint amekkorának gondoltam őket. Leültem az ágyam szélére és a taichonak rámutattam arra a székre, amin még pár órával ezelőtt Zaraki-san ült. Helyet foglalt. Egyenesen a tekintete rám szegeződött. Élőben még szebb szemei voltak, mint az animében. Azon gondolkoztam, hogy ha egyszer felnőtt lesz, a csajok biztos bomlani fognak utána. Rá mosolyogtam.

- Szóval, most ön és Matsumoto-san őrködik, ha jól gondolom – Próbáltam kicsit beszéltetni a taichot.

- Igen – Hát, ez igen tartalmas válasz volt.

Lenéztem a kezeimre és a tenyeremet kezdtem el vizslatni jobb szó híján. Még mindig fájt egy kicsit és foltokban vörös volt. Ahogy a tenyeremet vizslattam kicsit felsandítottam és láttam, hogy Shiro-san is a tenyeremet nézi. Felemeltem vele szembe és meglengettem őket. Kicsit úgy, mint a süket taps.

- Nem valami szépek. – mondtam.

- Biztos még fáj – mondta kicsit együtt érző tekintettel, de a hangja ugyanolyan maradt, mint eddig.

- Semmiség! Mondjuk, ha lenne, erőm legszívesebben mészárszékre küldeném Mayurit. Nem is érdemel meg semmilyen tiszteletet – ismét találkozott a tekintetünk. - Elszakított az otthonomtól az a patkány. Nem is értem, hogy lehet valaki ennyire érzéketlen! – Talán az utolsó mondatot nem kellett volna mondanom, lehet, hogy kicsit magára vette Toushiro, mert lehajtotta a fejét.

- Szóval, ez történt – Ismét rám nézett, de nem a szemembe, hanem az arcvonásaimat nézte.

- Igen.

- Majd hamarosan, Hanataro hoz ruhát neked, és el kéne jönnöd velünk, mert különleges tanácskozást hívtak össze – Felállt a székről. – Matsumoto már elküldte a pokollepkét, arról hogy felébredtél.

- Igen, köszönöm! – mondtam és biccentettem felé. Kicsit kezdett idegesíteni, úgymond a tiszteletmutatás egy bizonyos fokának kifejezése. Ezek a japánoknak biztos mindig fáj a nyakuk.

Elindult az ajtó felé.

- Toushiro-san, megkérhetném valamire? – kérdeztem kiscica szemekkel ránézve. Kicsit meglepődve fogadta a nézésemet.

- Mi lenne az? – kérdezte.

- Ha visszajössz, nem hoznál nekem valami könyvet, bármilyet, taicho – Most volt az ittlétem alatt, ha jól emlékszek az egyetlen, hogy letegeztem valakit, leszámítva Yachirut.

- Rendben - Kiment az ajtón, és rögtön Hanatarou jött be egy kupac ruhával meg étellel.

- Szia, Hanataro-san! – köszöntem rá az idegenre.

- Hineko-san – Hajolt meg, aminek a következménye az lett, hogy a ruhák lepotyogtak a földre. Én készségesen felugrottam és összeszedtem őket, majd az ágyra raktam.

- Nyugodtan szólíts Neko-channak – mosolyogtam. Végül is, ha már Yachiru Neko-channak nevezett el, miért ne szólíthatnának így a többiek is?! - Cica – mondtam hangosan a saját nyelvemen a nevem jelentését.

- Tessék? – kérdezte Hanataro.

- Semmi - mondtam.

- Nyugodtan ebédelj meg, és öltözz fel. Matsumoto-san és Hitsugaya taicho kint fognak rád várni – Letette az ételemet egy éjjeliszekrénynek látszó állványra.

- Köszönöm, Hanataro-san! – mosolyogtam rá, ahogy kiment.

Bleach kalandra fel!-2.Fejezet

2.-Fejezet-Felszabadult erő

Nem tudtam ellenállni. A rohadt pórszívó, vagyis a tévé, beszippantott. Egy nagy taszítást éreztem és felkeveredett a gyomrom. Valami összetört, állapítottam meg a zajból, és rájöttem, hogy a csészém volt az. Körbenéztem. Minden irányból rácsok vettek körül a félhomályban.  Olyan furán éreztem magam. Erősnek. Mintha mindenre képes lettem volna. Ekkor vettem észre, hogy körülöttem a levegő örvénylik. Nevetséges, de egyből a Bleach jutott eszembe, és megengedtem magamnak egy őrült nevetést. Még saját magamtól is megijedtem, olyan jól sikerült. Hozzáértem a rácsokhoz, amik rögtön megráztak.

- Bárki is vagy, engedj ki, de most rögtön, vagy nem állok jót magamért! – vízhangzott a teremben a hangom, és akkor egy kétszárnyú ajtó nyílt ki. Alig hitem a szememnek, Mayuri kapitány alakját véltem felismerni.

- A teremtményem! Végre megszületet! – kiáltotta eszeveszetten japánul. Min is csodálkozom végül is a Bleach japán, még jó hogy fogtam az adást.

- Kussolj be, Mayuri patkány! – ordibáltam a saját nyelvemen.

- Mit beszélsz? – kérdezte. – Biztos valami elromlott és megsérült a beszéd központjában –kreálta hangosan magának a lehetséges válaszokat arra, hogy miért nem érti azt, amit mondok. Erről is látszik, hogy egy normális ember rég rájött volna, hogy nem egy nyelvet beszélünk. Most, hogy belegondolok nem is ember ez a Mayuri, hanem csak egy kitalált szereplő egy animében, és ott sem ember, hanem egy korcs shinigami.

Ismét nekifeszültem a rácsoknak. Körülöttem hatalmas erejű reiatsu szabadult fel, és csak úgy pulzált körülöttem minden. Nem értettem az egészet, mert a saját világomban egy szemernyi erőm sem volt, kivéve mikor Cosplayer voltam, és Matsumoto Rangiku hadnagynak öltöztem be, majd eljátszottam, hogy tényleg van erőm. Az csak játék volt…

- Engedj el, te szemétláda! – ordítottam és ismét megfogtam a rácsot. Egyenesen fájt a kezem, és hangot adva a fájdalmamnak letérdeltem sikításom közben.

Abban a pillanatban ismét bevágódott mindkét ajtó, és alig hittem a szememnek, a gotei tizenhárom összes kapitánya és hadnagya özönlött be a szobába felfegyverkezve.

- Mi folyik itt, Mayuri? – lépett előre Yamamoto-san.

- Csak az egyik kísérletem. Most teremtettem! – mutatott rám.

- Rohadt strici! Még hogy te teremtettél! – káromkodtam ismét a saját nyelvemen és felálltam. Persze ebből senki sem értett semmit, de a hanghordozásomból biztos kitalálták, hogy nem mondok szépeket.

- Yamamoto főparancsnok, úgy hiszem, hogy a lány – nézett rám Chojiro-san, - csak ki akar onnan jutni.

Kimondta az igazságot. Figyelmetlenségemben ismét a rácsra fonódtak ujjaim és óriási fájdalom futott végig a testemen, egyszerűen nehezemre esett elválni a rácstól. Hatalmas impulzusú reiatsu szabadult fel belőlem, amit fájdalmas sikoltásom kísért. Mayurit elérte az energia, és szó szerint seggre ült tőle. Még mindig sikítottam, aztán valahogy elengedtem a rácsot. Na, jó, nem én engedtem el a rácsot, hanem ő engem. A földre zuhantam.  A térdeim csak úgy koccantak a padlón, a szemeimből pár könnycsepp bújt elő, amik lehullva a földre rögtön elpárologtak a kevergő reiatsum hatására. Matsumoto előre lépett. Szemei találkoztak az enyémmel, és mély sajnálat tükröződött belőle. „Végre valaki, akinek legalább egy kicsit is megesik rajtam a szíve”- gondoltam magamban. Aztán rávettem magam, hogy megszólaljak japánul. Kicsit nehezemre esett, mivel azt se tudtam, hogy hol áll a fejem.

- Yamamoto Genyruusai Shigekuni-san – szólaltam meg és ekkor minden szem rám szegeződött.  Tudtam, sikerült magamra vonni a figyelmet, így már csak az volt hátra, hogy ténylegesen beszéljek japánul. A főparancsnok három lépéssel közelebb jött. – Kérem, mondja meg ennek a patkány Mayurinak, hogy sosem voltam az ő teremtménye és nem is leszek – mondtam.

- Micsoda? Azt mondta, hogy patkány? Hogy én? Na, nem! – állt fel Mayuri. – Azt hiszem, egy kis nevelésre szorul.– Elővett valamit a köpenyéből, én kapcsolónak néztem, és akkor megéreztem. Hirtelen mintha minimum kétszázhúsz volt ment volna át rajtam. Ez az alak megbaszatott az árammal. Nagyon dühös voltam, mert még mindig rázott a kettőhúsz, és sírtam. Mikor abbamaradt a kínzásom és sikerült felnéznem, az csak azért volt, mert Yamamoto-san kivette a kezéből a kapcsolót.  Megint megfogtam a rácsokat, de már nem éreztem az áramütést.

- Köszönöm, Yamamoto-san – mondtam a saját nyelvemen utána hozzátettem japánul is, hogy köszönöm. Elvettem a kezem a rácstól, már nem ütköztem akadályba. Yamamoto ismét közelebb lépett pár lépést, de továbbiakban nem kockáztatott, a rieatsum szabadjára volt engedve és folyamatosan hullámokban tört ki belőlem. Nem tudtam magam fékezni, mivel nem tudtam, hogy hogyan kell azt.

- Zárd el a reiatsudat! - utasított a főparancsnok. Akit én személy szerint kedveltem, ahogy majdnem az összes többi Bleach szereplőt is.

- Nem tudom, hogyan kell – vallottam be. Ekkor Kenpachi lépett előre.

-   Majd én elintézem – mondta.

- Ha tudnám, már rég megtettem volna, de még sosem használtam reiatsut – mondtam. – Kenpachi-san, Ön hogy tudja megfékezni? – kérdeztem.

Mindenki nagyban meredt rám és akkor eszembe jutott valami.

- Nem adná kölcsön a szemkötőjét? Vagy valakinek nincs valami reiatsu elnyelő izéje? - kérdeztem kétségbe esetten.

- Az erődet saját magadnak kell kontrolálnod – mondta Yamamoto.

- Ez biztos? – kérdeztem kétségbe esetten. – Tudja, egy szál pólóban - Még jó, hogy combközépig ért, - nem vagyok ura a helyzetnek. – Talán eddig észre sem vették, hogy csak egy szál póló van rajtam. Úgy látszik sikeresen magamra vontam a figyelmet.

- Koncentrálj! – mondta Kenpachi, majd helyet foglalt, félig a kardján támaszkodva. Én bólintottam és becsuktam a szemem. Koncentráltam. Végül is tök olyan, mintha tai-chi edzésen lennék. Igen, egy időben jártam edzeni. Önkontrollt erőltettem magamra. A körülöttem lévő reiatsu örvények kezdtek gyengülni. Éreztem. Lassan kinyitottam a szemem és mire körbe néztem, már nem volt sehol sem egy lélekenergia örvény, de még egy fuvallat sem.

- Köszönöm! – mondtam, ezután összecsuklottam, mint egy marionett, aminek elvágták a zsinórjait.

 Halálisten Útmutató – Hineko ’s life:

- Zaraki kapitány mégsem küzdhet meg vele, hiszen gyengélkedik! - hangzott el Yumichika hangja.

- És akkor mi van? - kérdezte Kenpachi. Kinyitotta a gyengélkedő ajtaját - Ennyi idő alatt már rég felébredhetett volna! - mondta és megállt. Hogy miért? Arra talán az egyenletes szuszogás lehetett a válasz.

- Ken-chan! - ugrott a kapitány vállára, annak hadnagya. - Milyen aranyosan alszik! - kiáltott fel kicsit hangosabban a kelleténél, de rögtön befogta a saját száját, mikor látta, hogy az idegen fordul egyet a hangzavarra, majd alszik tovább.

- Hagyjuk aludni, Ken-chan - súgta Yachiru.

- Talán jobb is lesz, ha teljes erejével küzd meg velem - könyvelte el Kenpachi, majd kiment az ajtón.