A vándor- 2.Fejezet

2.Fejezet

Steven

Ismét napjainkban, Mia eldugott kis szobájában

Ültem a szobámban. Némán, hangtalanul. Visszagondoltam a nemrég történt eseményekre: Vajon igazat mondott az a Steven nevezetű fazon? Vagy csak a bolondját járatta velem? Ki lehetett ő? Apám halott, vagy anyám is titkol előlem valamit? Nem tudtam rá válaszokat találni magamban. Lassan vége az óráimnak. Mit mondjak anyunak? Az igazat? Ismét kérdések hada árasztott el. Az ágyra vetettem magam.

- Nyugodjon meg, úrnőm - hallatszott egy hang az erkély ajtó felől. Már megint az a fazon; az a Steven.

- Nem lehetne, hogy lekopsz! - álltam fel.

- Ne legyen velem ilyen ellenszenves - mondta és beljebb jött a szobában.

- Mit akarsz már megint? Meg egyébként is ne magázz! - Beletörődtem, hogy nem szabadulok ettől az alaktól egykönnyen, így elhatároztam, hogy ki fogom bírni a társaságát.

- Ahogy szeretnéd, úrnőm! - Reménytelen eset az ürge, az már biztos.

- Oké. Akkor játszunk. Én kérdezek és te válaszolsz. Rendben?

- Igen úrnőm - bólintott lassan.

- Miért vagy itt?

- Hogy tanítsalak, úrnőm.

- Miért akarsz tanítani?

- Apád parancsolta, és én ekként cselekszem most is.

- Apám ezek szerint él?

- Igen.

- Mióta figyelsz engem? - ez jó kérdés volt, mivel úgy látszik nem voltam paranoiás, mikor úgy éreztem valaki követ és figyel engem. Mindezt hosszú éveken át érezve, ami egyre csak erősödött.

- Születésed óta, úrnőm. - Már megint ez az úrnőm megszólítás.

- Lehetséges lenne, hogy elhagyod ezt az úrnőm megszólítást?

- Nem, úrnőm.

- Akkor parancsolom, hogy ne szólíts úrnődnek többet! - gondoltam, ha már „úrnőmnek” szólít, akkor úgy is viselkedek vele.

- Igen is, kisasszony - halvány mosolyt láttam az arcán, ami rögtön el is tűnt.

- Reménytelen eset vagy - csóváltam meg a fejem.

- Mondd csak, Steven ugye?

- Igen.

- Ha elfogadom az ajánlatod, hogy taníthatsz, akkor utána mi fog következni?
- Tanítani foglak.
- Értem, de ez egy kicsit fura? Nem gondolod? - kérdeztem.
- Hogy érti, kisasszony? - felvonta a szemöldökét.
- Eddig nem úgy volt, hogy apám elé akarsz vinni? Mondd, azóta mi változott, hogy most szimplán tanítani akarsz?
- Gondoltam jobb, ha felkészültebben mész apád színe elé - hazugság szagot éreztem a levegőben.
- Hazudsz! - kiáltottam. Valószínű a zaj hatására anyu felfelé tartott a lépcsőn.
-A franc! Tűnj el! - mondtam és én ismét láthatatlanná váltam. Ő egy örvénylő izén keresztül köddé vált.
- Mia? Már is megjöttél? - nyitott be anyu az ajtón.

Én láttam őt, de ő nem látott engem. A fejét megcsóválta és kiment az ajtón. Én ismét láthatóvá váltam. Már csak 30 perc volt az órámból, ami azt jelentette, hogy 40 percig még bujkálnom kell a saját házamban, a saját anyám elől.
Nem éreztem, hogy most Steven a szobámban lett volna. Kétszer körbejártam a szobámat, de sehol nem találtam. Eltűnt.

- Steven? - Nem hiszem el, hogy már szólítgatom. Nem volt a szobámban, de abban a pillanatban ismét egy ilyen örvénylő izé jelent meg és kilépett belőle.
- Szólítottál? - kérdezte, és bezárult mögötte az a valami.
- Ez mi volt?
- Egy dimenzió kapu - jelentette ki tök nyugodtan.
- Az nem lehet… - képedtem el.
- Már miért is ne lehetne?
- Hol voltál az előbb?
- Egy másik világban.
- Aham. Hogy működik? - nem válaszolt. - Mondd, már el! Ne csináld ezt velem! - hangosabb voltam a kelleténél, így ismét anyu tartott fel a lépcsőn, de szerencsére visszafordult.
- A francba! - káromkodtam, de már halkabbra fogtam magam.
- Na, jó akkor legyen ez az első leckéd - mondta.
- Remek! - lehuppantam az ágyra és érdek feszítve figyeltem.
- Először is a dimenziókról mesélek. Nos, megszámlálhatatlan világok keletkeznek e percben és körülbelül ugyanennyi pusztul el. Mi most egy belső dimenzióban vagyunk. Ezt úgy kell elképzelni, hogy van egy labda... - abban a pillanatban a kezével csinált valami furát és egy labdaszerű, valószínűleg energia gömb lebegett körülötte. Elképesztő volt. -... ez a belső dimenzió, és egyben a legstabilabb is, ha ezzel történik valami, akkor az összes többi megsérül, és előbb utóbb összeomlik. Ennek a dimenziónak van több rétege. - gömb körül most energia csíkok jelentek meg, mint a naprendszerünkben a bolygóknál, mikor berajzoljuk a pályájukat. - A rétegek hozzá tartoznak a belső dimenzióhoz - mutatott a gömbre. - Ezek is ugyanolyan világok, mint a „gömb”, viszont annak csak halvány lenyomatai, így van az, hogy az egyik világban halott vagy, a másikban gazdag, a harmadikban politikus, és még lehetne sorolni, de itt még nem ér véget - egy újabb gömb jelent meg, utána az körül is energia körök. - Mint egy országnak, itt a dimenziónak is vannak szomszédjai, és azoknak is vannak szomszédjaik, és így tovább. - Egyre több gömb jelent meg. – Mi tudunk ezek között ugrálni. Az nem számít, hogy külső vagy belső, vagy egy másik szomszédos dimenzió halmaz.
Mi képesek vagyunk ezeket a határokat áthágni, új lehetőségeket megnyitni. – Úgy látszik véget ért a bemutató, mert az összes energia gömb eltűnt.
- Ez óriási! - ismét hangos voltam, de már anyu nem jött fel az emeletre. - Mondd csak velem találkoztál már máshol is? - kérdeztem érdeklődve.
- Nem - hangzott az egyöntetű válasz.
- Nem? Miért?
- Neked nincs lenyomatod - jelentette ki halál komolyan.
- Nincs? Hogy-hogy? - kérdeztem meglepődve.
- Mert az apád lánya vagy. - Hamar beletörődtem, mivel sose akartam testvért.
- És neked van lenyomatod?
- Nincs.
- Miért?
- Meghaltak.
- Részvétem.
- Ugyan.
- Vigyél el, kérlek! - kérleltem. - Valami szép virágos nyugodt tájra.
- Nem lehet.
- Miért?
- Mert te még nem tudsz megnyitni kapukat.
- Akkor megpróbálkozom vele.
- Nem fog menni, hatalmas erő kell hozzá és elsőre senkinek se megy.
- Én nem vagyok senki! - Úgy látszik hatott rá.
- Akkor próbálkozz.
- Remek! - pattantam fel az ágyról.
Lássuk csak, vajon ő hogy csinálhatta. Megvan! Mindent elmondott, amit csak tudnom kell, ezt fogom felhasználni. Becsuktam a szemem, de akkor hirtelen valami mondani valóm támadt.
- Te Steven?
- Igen.
- Az X-men létezik? - Kicsit vicces volt a kérdésem.
- Igen.
- Woo, de király! Hogy lehetséges?
- Egyes belső dimenzióban lévő emberek képesek átlátni egy hozzá tartozó külső dimenzióba, így születhetnek olyan alkotások, mint az X-men, vagy egyéb más történet. Persze van mikor a dolgoknak a felese igaz, mivel lehet, hogy ez a bizonyos kapcsolat, csak ideiglenes – osztotta meg velem.
- Remek! - ismét behunytam a szemem és hagytam, hogy utat törjön bennem a tudat, hogy nem csak ez a naprendszer, univerzum létezik, hanem válogathatok kedvemre a sok ezer közül.

Kinyitottam a szemem és egy hasonló örvénylő kaput pillantottam meg, mint Stevené, csak az enyém nem fekete volt, hanem ezüst.
- Steven, ez rendben van így, mármint a színe? - kérdeztem.
- Persze, ez utalhat a személyiségre, vagy ép a hangulatra is - mondta és közelebb jött az örvényemhez, ami még mindig ugyanúgy kavargott.
- Bemegyek!
- Várj, nem tudhatod mi vár rád ott. Kitudja, lehet, hogy dinoszauruszok fognak széttépni. - Megtorpantam. - Előre megyek. - Belépett az örvényembe és eltűnt. Én vártam, de nem kellett sokat, mivel hamarosan ismét megjelent. - Jöhetsz.

Eltűnt, én meg követtem őt. Olyan volt, mintha csak egy ajtó küszöbén kellett volna átlépnem, csak itt nem egy másik szobában találtam magam, hanem annál sokkal nagyobban. Egy új világban. Körbenéztem. Vízesés, virágok, madarak, csönd, nyugalom.
- Pöpec! - kiáltottam föl és a fához rohantam.
- Elsőre nem is rossz, habár tudtam, hogy menni fog - mondta Steven.
- Szuper! Most már visszamehetünk! - mondtam és a szobámra koncentrálva ismét megnyitottam az ezüst kaput.
Beléptünk az örvénybe és ismét a szobában találtam magam. Esteledett.
- Steven, mi történt? Az előbb még csak délután volt - meg voltam lepődve.
-A dimenziók közti időeltolódás. Minél távolabb van a te világodtól az a dimenzió, ahova utazol, annál több idő telik el, míg ott vagy. Pár percet töltöttünk ott, de mire vissza értünk beesteledett - mondta halál nyugodtan.
- Ez nagyon durva! Már rég itthon kellett volna lennem! - kiabáltam. Csönd, zavaró csönd tört a szobára. Megnyitottam egy kaput, most fura mód nem ezüst volt, inkább kékes és átlátszó.
- Hova mész? - kérdezte Steven érdeklődve.
- Le, hogy a kapun tudjak bejönni. Velem jössz? - kérdeztem.
- Igen.
Beléptünk az örvénybe, és rögtön a kapunk előtt találtuk magunkat.
- Honnan tudtad, hogy ez bejön? - kérdezte.
- Mi?
- Hogy egy dimenzión belül is tudsz így utazni.
- Nem tudtam. - Nyitottam ki a kaput. - Bejössz?
- Nem hiszem, hogy ez jó ötlet - mondta.
- Miért nem? Bemutatlak, anyunak, mint egy barátomat és akkor jöhetsz tanítani, amikor akarsz - mondtam neki és a bejárati ajtó elé mentem. - Ez parancs! - tettem hozzá.
- Rendben. – Lépett mögém.
Én benyitottam az ajtón…

A vándor- 1.Fejezet

1.Fejezet
Amikor a Gonosz is téged akar

Napjainkban

Sokszor éreztem, úgy mintha követne valaki és figyelne, de sose tudtam megbizonyosodni a hitem valódiságáról. Az iskola nem volt olyan messze tőlünk mindössze 20 perc gyalog útra. Az iskolám hatalmas volt saját medencével, konditeremmel, üvegházzal, foci és egyéb sportpályákkal. Az elülső kapun mentem be ma is, szokásomhoz híven. Már megint elkéstem. Nem volt már senki az udvaron. Sietősen mentem a 2. emeleti 204/a osztályba, ahol már elkezdődött a tanítás. Benyitottam.

-Á, csak nem Mia Drake kisasszony?- a tanár úr hátra sem fordult a táblától, csak tovább írt rá.- Már megint késett!

- Elnézést Davisson úr- mondtam még mindig az ajtóban állva.

- Foglaljon helyet, és ha kipakolt az órára, feltételezem, ha tudja egyáltalán milyen órára jött, ossza meg a többiekkel mi az a fúzió!- utáltam mikor Jack Davisson; tanár úr ilyen. Ez általában akkor történik, mikor elkések.

Én lassan kicsomagoltam.

- Nos, Mia kisasszony várom a válaszát!- mondta és most végre az osztály felé fordult.

-A fúzió két vagy több dolog egyesülését, társulását, összeolvadását jelenti. Amit felrajzolt a táblára az egy függvény, egy értéktábla, amely az egy nukleonra jutó kötési energia értékét mutatja meg. Kis tömegszámú atommagok fúziója során az egy nukleonra jutó kötési energia növekszik, ezáltal energia szabadul fel. - mondtam és látszólag a válaszom kielégítő volt.

- Tökéletes Miss. Drake. Tökéletes, mint mindig. Ön sose tud hibázni? - fordult vissza a táblához.

A kérdésére nem válaszoltam, így ment tovább az óra, ami engem csak untatott, ahogy az osztályban szintén pár embert.

- Tom! Meg tudná mondani mit lát a táblán? - mostanra már egy szép nagy egyenletsor díszelgett ott, ahol az előbb még a táblázat. Tom, aki eddig vélhetőleg aludt, most felkapta könnyes, fáradt tekintetét és a táblára meredt.

- Számokat tanár úr- mondta Tom és szemeit kezdte el dörzsölgetni. A többiek mind egyszerre nevettek fel.

- Elég legyen a ricsajból!- Davisson úr intette csendre az osztályt. - Tom, ezt vegye fenyegetésnek; ha nem kapja magát össze meg fogom buktatni fizikából. Óra után várom az irodámban! – Majd ismét visszafordult a táblához.

Az óráim hamar teltek. Az ebédszünetem, mint mindig, az iskola hátsó felében töltöm. A nyugalomra volt kerek két órám.  Elindultam egy fa felé.

- Mia!- szólított meg valaki.

-Á szia, Margaret!- az egyik osztálytársam volt.

-A múltkori fizika dolgozatodat ott hagytad a tanári asztalon- jött közelebb hozzám és a kezembe adta.

- Már megint ötös-halkan jegyeztem meg magamban, amit Margeret meg is hallott.

- Jó neked. Az enyém már megint hármas lett pedig egész nap tanultam- mondta kicsit búsan. -, de ez ne legyen a te gondod- tette hozzá most egy kicsit már mosolyogva.

- Köszönöm, hogy utánam hoztad. Szeretnél csatlakozni hozzám?- kérdeztem tőle, de tudtam, hogy nem fog.

- Azt hiszem, most kihagyom. Tanulnom kell Irodalomra- mondta és hátat fordított.

- Szia! - Ő csak intett egyet és magamra hagyott.

            A kedvenc fám tövében telepedtem le. Elővettem egy könyvet, amit aznap szemeltem ki, olvasni valónak, a tömérdek mennyiségű könyvem közül, ami odahaza a polcokat terhelte. Ez is egy fantasy történet volt. Egy kis varázsló fiúról szólt meg egy dzsinnről, aki ott próbálja a kisfiú orra alá törni a borsot, ahol csak lehetett, mivel a fiú a dzsinn gazdája volt. Ez persze a dzsinnek nem tetszett. Kalandoztam kicsit el.

            A könyv mellé elővettem az almámat is, már csak a késem hiányzott, ami egy kisebb-nagyobb táskatakarítós akció után meg is lett. Nyugalomban fojtattam az ebédemet, közben olvastam. Mindig egy almagerezdet vágtam magamnak. Nem telt el sok idő, megint az-az érzésem támadt, mintha csak valaki figyelne. A szemben lévő fára tapadtak a szemeim, de hiába nem halottam semmit. Mikor már éppen visszatértem volna a könyv folytatásához, megreccsent egy ág. Reflexből eldobtam a késem, ami a fába fúródott. Ellenségem láthatóvá vált, vélhetőleg az ijedtségtől, mivel a kés majdnem annak koponyájában végezte.

- Ki vagy és mit akarsz? - kérdeztem, de ekkor már állva voltam.

- Steven vagyok úrnőm!- mondta nyájasan és a kést kihúzta a fából, amit átnyújtott nekem. - Apád küldött, hogy színe elé vigyelek úrnőm.

- Apám halott! Hazug disznó!- elkezdtem hevesen csomagolni.

- Nem halott úrnőm- kezdett idegesíteni, hogy mindenhez hozzá teszi, hogy úrnőm.

- Nem vagyok a te úrnőd!- már a táska a hátamon volt.

- Az apád azt az utasítást adta, hogy velem kell jönnöd- nyúlt volna felém, de elléptem tőle.

- Még mit nem! Csak nem hiszed, hogy elmegyek bárhova egy idegennel?- elkezdtem szedni a lábaim, de a támadóm követni kezdet. - Hagyj békén!

- Velem kell, hogy jöjjön! - ő is ordított már, abból az okból, kifolyólag, mert én előre futottam. Ő is elkezdet futni.

Nem volt más választásom. Használnom kellett az erőmet. Abban a pillanatban elkezdtek láthatatlanná válni a kezeim és nem telt el pár másodperc mire teljesen láthatatlan lettem, beleértve a ruháim és a táskámat is. A Steven nevezetű felhagyott az üldözéssel én meg hazafutottam. Otthon anyu már javában főzött. Finom illat terjengett a házban, de nem álltam meg köszönni neki, mert tudtam úgy is csak vita lenne belőle, mivel nem szoktam lógni a suliból. Ehelyett felmentem a szobámba és ismét láthatóvá váltam. Kissé kimerültem a futástól, így az ágyra vettem magam és azon filozofáltam, hogy vajon mi történhetett.

Valahol máshol egy másik, sötétebb világban

- Steven! Elhoztad nekem a lányom? - kérdezte ugyanaz a férfi, aki Mia születésénél jelen volt.

- Nem uram, sajnos nem sikerült rávennem, hogy velem jöjjön.

- Mond csak milyen?- kérdezte. - Szép? Tüzes? Okos? Erős?

- Igen uram. A szemem előtt vált láthatatlanná és így tudott megszökni. Feltételezem, hogy haza ment- mondta Steven még mindig fél lábon térdelve az „úr” előtt, és egyik kezét mellkasára helyezve.

- Remek! Kitűnő!- mondta és felállt a székéből. - A következő lépés az lesz, hogy a bizalmába férkőzöl, nem érdekel hogyan- fűzte mondani valójához, mivel látta, hogy Steven szeme elkerekedik. -, és elhozod őt tanulni.

- Mi lesz Donnával?- kérdezte Steven.

- Őt csak bízd rám, de most menj, és hajtsd végre a feladatodat!- parancsolta és visszaült a székébe. Steven megnyitott egy ismerős fekete örvényt, ami elnyelte és pár pillanat múltán el is tűnt.

A vándor-Prológus- 0.Fejezet

Prológus

Még az emberek ideje előtt, amikor még a csillogok sem születtek meg, sötétség uralkodott az univerzumban, ám ez első szikra kigyúlásával megszületett a fény. Hamarosan háború vette kezdetét. A háború melyben a fény győzedelmeskedett, bekebelezve a sötétséget, de ezzel még nem ért véget. Nemsokára rá, baljós kimenetelű dolog vette kezdetét; megszületett a Gonosz, aki a legkisebb kételyből és fájdalomból is akkora erőt nyert, ami egy halandó élet számára felfoghatatlan. Sok tízezer év elteltével, amikor egy Föld nevű bolygón az emberek uralkodtak – akik igen érdekes lényeknek bizonyultak, a saját kis világukban, ezért a Föld nevű bolygón vetett magának tanyát a Gonosz-, gyengék és szánalomra méltóak, ám a Gonosz meglátta bennük azt, amit saját ereje növelésére használhat: a tömérdek mennyiségű szennyet.

 Évekkel később. Napjainkban

- Mia drágám elkésel a suliból!

- Anyu ne már! Tudod, hogy 5 percre van ide az iskola. – semmi kedvem sem volt megint ugyanazon a monoton napon átesni, mint mindig.

- Mia ne mondjam még egyszer!- nemleges választ nem tűrően szólt rám.

- Oké!- adtam anyunak még egy utolsó puszit az arcára.– Szia, mama.

- Szia, kicsim és okos legyél a suliban. – visszatért a saját munkájához és ismét elkezdett hevesen matatni. Egy darabig még figyeltem azután kiléptem a családi házból.

A szokásos napomat éltem meg. Jó tanuló voltam, ritkán jártam el otthonról, pedig sokszor hívtak már el ide meg oda, de inkább otthon maradtam és ismerkedtem képességeimmel, mikor éppen nem kellett tanulnom vagy anyunak, Donnának segítenem. Már napok óta volt egy különös érzésem, mintha valaki vagy valami a nyomomban járna és követne.

16 évvel ezelőtt

        Sötét nyári éjszaka volt ez. A levegőben forró szellő perzselt végig. A kórházzal szemben egy épület tetején fura dolgok történés sorozata vette kezdetét. Egy fekete valami tűnt elő a semmiből, ami hasonlított egy örvényre a vízben, de ebből két alak lépet ki. Mindkettőn csuklya volt.

- Megérkeztünk – agy fiatalos hang szólalt meg.

A két csuklyás az épület szélére sétált, ahol a kórház bejáratára nyertek látásteret. Hosszasan figyeltek.

- Úgy látszik hosszú éjszakánk lesz uram- mondta a fiatal hang.

- Csönd Steven!- utasította ellenkezést nem tűrő hangnemben. Az ő hangja érettebb öregebb volt.

Vártak a csuklyás idegenek. Nagyon sokat vártak, amikor egyszer csak a lámpák az utcán és a kórházban a fények elkezdenek pislákolni.

- Ez ő lesz!- Steven felugrott.

- Igen ez ő. Már hatalmas az ereje- mondta az öregebbik hang.

- Akkor hát menjünk és öljük meg- egy kicsit odébb ment és egy intéssel megnyitott egy ugyan olyan örvényt, mint amiből előbukkantak.

- Nem!- közelebb lépet a derékig érő falhoz és rátámaszkodott és lehajtotta a fejét.

- Miért nem? Hisz megbeszéltük!- Steven mellé állt.

- Mert ő az én vérem!- a hang most erősebb és hangosabb volt.

- Micsoda?- Steven lekapta a csuklyát a fejéről. Steven fiatal, barna hosszú hajú volt. A szeme kékesszürkés. Arca markáns. – Ezt eddig mért nem mondta uram?

- Kellett egy örökös, és ha ez kitudódott volna, még a legalávalóbb szolga is azon ügyködött volna, hogy megölje- levette ő is a csuklyát. Arca ránctól mentes volt. Haja barna, szeme szintén barna és sokat megélt emberről árulkodott.

- Ezt nem hiszem el és mit fogunk mondani az öregeknek? Emlékszik maga választotta ki őket, hogy felügyeljenek, az egyensúlyra- Steven elkezdet körbe-körbe járkálni.

- Igen emlékszek! Öreg vagyok már ehhez az egészhez. Azért is választottam olyan tanácsot, ami nélkülem is tud boldogulni.

-De maga örökéletű. Ön a megtestesült gonosz- Steven idegesen megállt egy helyben.

- Igen-igen tudom, de te nem vagy kíváncsi mi sül ki ebből?- kérdezte és megfordult Steven felé.

- Az igazat megvallva azt sem értem, hogy lehet önnek gyereke. – értetlenül megrázta a fejét.

- Tudod itt máshogy telik az idő és itteni időszámításban kilenc hónapja történt egy Donna nevű szőke szépséggel. Néha még a leggonoszabbat is elvarázsolja az emberi lét. Viszont a mi időszámításunk szerint 5 éve történt mindez, még mielőtt a szolgálatomba álltál volna- visszahúzta a csuklyáját.

- Értem uram. Ezek szerint várni fogunk- Steven is felhúzta a csuklyát.

- Igen, várunk addig, amíg nem vesszük észre, hogy tudatosan kezdi el használni a kepeségeit, ha egyáltalán magától rá jön, hogy van neki- nyitott egy örvénylő kaput.

- Akkor mit mondunk a tanácsnak?- kérdezte Steven.

- Te semmit. Itt maradsz és minden apró mozdulatról beszámolsz nekem. Beolvadsz az emberi környezetbe és mindig a közelében maradsz, de vigyázz ne vegyen észre soha és még azt se sejtse, hogy a nyomában vagy!- mondta azt elindult a kapu felé, ami még mindig örvénylő feketeség volt.

-De uram!

- Semmi de! Ez parancs volt Steven!- azzal beleveszett az örvénybe, ami köddé vált ezek után.