A vándor-Prológus- 0.Fejezet

Prológus

Még az emberek ideje előtt, amikor még a csillogok sem születtek meg, sötétség uralkodott az univerzumban, ám ez első szikra kigyúlásával megszületett a fény. Hamarosan háború vette kezdetét. A háború melyben a fény győzedelmeskedett, bekebelezve a sötétséget, de ezzel még nem ért véget. Nemsokára rá, baljós kimenetelű dolog vette kezdetét; megszületett a Gonosz, aki a legkisebb kételyből és fájdalomból is akkora erőt nyert, ami egy halandó élet számára felfoghatatlan. Sok tízezer év elteltével, amikor egy Föld nevű bolygón az emberek uralkodtak – akik igen érdekes lényeknek bizonyultak, a saját kis világukban, ezért a Föld nevű bolygón vetett magának tanyát a Gonosz-, gyengék és szánalomra méltóak, ám a Gonosz meglátta bennük azt, amit saját ereje növelésére használhat: a tömérdek mennyiségű szennyet.

 Évekkel később. Napjainkban

- Mia drágám elkésel a suliból!

- Anyu ne már! Tudod, hogy 5 percre van ide az iskola. – semmi kedvem sem volt megint ugyanazon a monoton napon átesni, mint mindig.

- Mia ne mondjam még egyszer!- nemleges választ nem tűrően szólt rám.

- Oké!- adtam anyunak még egy utolsó puszit az arcára.– Szia, mama.

- Szia, kicsim és okos legyél a suliban. – visszatért a saját munkájához és ismét elkezdett hevesen matatni. Egy darabig még figyeltem azután kiléptem a családi házból.

A szokásos napomat éltem meg. Jó tanuló voltam, ritkán jártam el otthonról, pedig sokszor hívtak már el ide meg oda, de inkább otthon maradtam és ismerkedtem képességeimmel, mikor éppen nem kellett tanulnom vagy anyunak, Donnának segítenem. Már napok óta volt egy különös érzésem, mintha valaki vagy valami a nyomomban járna és követne.

16 évvel ezelőtt

        Sötét nyári éjszaka volt ez. A levegőben forró szellő perzselt végig. A kórházzal szemben egy épület tetején fura dolgok történés sorozata vette kezdetét. Egy fekete valami tűnt elő a semmiből, ami hasonlított egy örvényre a vízben, de ebből két alak lépet ki. Mindkettőn csuklya volt.

- Megérkeztünk – agy fiatalos hang szólalt meg.

A két csuklyás az épület szélére sétált, ahol a kórház bejáratára nyertek látásteret. Hosszasan figyeltek.

- Úgy látszik hosszú éjszakánk lesz uram- mondta a fiatal hang.

- Csönd Steven!- utasította ellenkezést nem tűrő hangnemben. Az ő hangja érettebb öregebb volt.

Vártak a csuklyás idegenek. Nagyon sokat vártak, amikor egyszer csak a lámpák az utcán és a kórházban a fények elkezdenek pislákolni.

- Ez ő lesz!- Steven felugrott.

- Igen ez ő. Már hatalmas az ereje- mondta az öregebbik hang.

- Akkor hát menjünk és öljük meg- egy kicsit odébb ment és egy intéssel megnyitott egy ugyan olyan örvényt, mint amiből előbukkantak.

- Nem!- közelebb lépet a derékig érő falhoz és rátámaszkodott és lehajtotta a fejét.

- Miért nem? Hisz megbeszéltük!- Steven mellé állt.

- Mert ő az én vérem!- a hang most erősebb és hangosabb volt.

- Micsoda?- Steven lekapta a csuklyát a fejéről. Steven fiatal, barna hosszú hajú volt. A szeme kékesszürkés. Arca markáns. – Ezt eddig mért nem mondta uram?

- Kellett egy örökös, és ha ez kitudódott volna, még a legalávalóbb szolga is azon ügyködött volna, hogy megölje- levette ő is a csuklyát. Arca ránctól mentes volt. Haja barna, szeme szintén barna és sokat megélt emberről árulkodott.

- Ezt nem hiszem el és mit fogunk mondani az öregeknek? Emlékszik maga választotta ki őket, hogy felügyeljenek, az egyensúlyra- Steven elkezdet körbe-körbe járkálni.

- Igen emlékszek! Öreg vagyok már ehhez az egészhez. Azért is választottam olyan tanácsot, ami nélkülem is tud boldogulni.

-De maga örökéletű. Ön a megtestesült gonosz- Steven idegesen megállt egy helyben.

- Igen-igen tudom, de te nem vagy kíváncsi mi sül ki ebből?- kérdezte és megfordult Steven felé.

- Az igazat megvallva azt sem értem, hogy lehet önnek gyereke. – értetlenül megrázta a fejét.

- Tudod itt máshogy telik az idő és itteni időszámításban kilenc hónapja történt egy Donna nevű szőke szépséggel. Néha még a leggonoszabbat is elvarázsolja az emberi lét. Viszont a mi időszámításunk szerint 5 éve történt mindez, még mielőtt a szolgálatomba álltál volna- visszahúzta a csuklyáját.

- Értem uram. Ezek szerint várni fogunk- Steven is felhúzta a csuklyát.

- Igen, várunk addig, amíg nem vesszük észre, hogy tudatosan kezdi el használni a kepeségeit, ha egyáltalán magától rá jön, hogy van neki- nyitott egy örvénylő kaput.

- Akkor mit mondunk a tanácsnak?- kérdezte Steven.

- Te semmit. Itt maradsz és minden apró mozdulatról beszámolsz nekem. Beolvadsz az emberi környezetbe és mindig a közelében maradsz, de vigyázz ne vegyen észre soha és még azt se sejtse, hogy a nyomában vagy!- mondta azt elindult a kapu felé, ami még mindig örvénylő feketeség volt.

-De uram!

- Semmi de! Ez parancs volt Steven!- azzal beleveszett az örvénybe, ami köddé vált ezek után.