Norin Brightmore- Véres lapok - Fejezet 2. Katlan

ll. Katlan

Már két év eltelt azóta, hogy a könyvesboltban Mr. Brigthmore járt. Már két év telt el azóta, hogy Mr. Charles Brigthmore átadta volna a szülinapi ajándékot a lányának, Norin Brigthmore-nak.

Norin lassan egy éve lett tizenhét éves, és már egy ideje nem él együtt a szüleivel. Iskolába nem jár vagy csak nagyon ritkán. Félreértés ne essék abból a tudásra éhes kicsi lányból nem lett valami züllött tini, csak a családi körülmények azt követelték meg, hogy magántanuló legyen.

Mikor úgy fél éve Norint választási lehetőség elé állították, hogy New Yorkba költözhet, de Ő Jerseyt választotta. Azóta külön él szüleitől, persze Mrs. Brigthmore, Nina féltette Norint mikor az közölte, hogy Jerseyben marad, a Mallory ave-i házban. Nina Könyvelőként dolgozott, de mostanság csak titkárnő a New York-i irodában, amit Mr. Brigthmore hozott létre másfél éve.

Norint hetente-kéthetente meglátogatják szülei. Mikor, hogy érnek rá…

Egy ilyen sötét éjszakán. A Mallory ave-i házban a szokásos esti program volt készülőben, ami nem állt másból, mint magány, önsajnálat, olvasás, magány, önsajnálat, tévézés, magány, rágcsavadászat, magány, magány és magány. Milyen meglepő?

Norin hol az emeleten, a szobájában, majd az ágyon vergődött. Hol a nappaliban, a kandalló mellett ücsörögve olvasott. Néha-néha felnézett a könyvből. Semmittevés, kísértetiesen hasonlító napok…Ez volt az életére a legjellemzőbb.

***

Mélyülő elmém egyre borúsabb volt. A napok kezdtek összefolyni egyszerűen kikívánkozott belőlem egy felszólalás, egy mentőöv.

- Unalom! – Kiabáltam. Éppen az előbb olvasott könyvet most leraktam és felrohantam az emeletre. Cselekednem kellett. Apám és anyám már egy ideje New Yorkban éltek engem meg itt hagytak. Egyedül. Amióta úgymond gazdagok voltunk azóta nem jártam iskolába sem és ez azt jelentette, hogy elvesztettem a barátaimat. Igaz, barátokból is kevés volt. Az egész életemben talán két-három barátom volt. A többiek a suliban nem nagyon szerettek. Nekik túl okos voltam. Még a tanárok is átnéztek rajtam. A dolgozataim mindig ötösek voltak, nem tudtak olyat kérdezni, amire ne tudtam volna a választ, ha meg mégis akadt olyan, akkor az volt az első dolgom, hogy mindent megtudjak az adott témáról és így a legtökéletesebb választ adjam. A gardróbom felé csörtettem és kivágtam az ajtaját, majd a ruhadarabok heves dobálódzásába kezdtem.

- Nem jó! Ez sem jó! – Szakadt ki belőlem morgásszerűen.

El akartam szökni. Nagyon rég volt már olyan, hogy elmentem volna bárhova is. Szórakozni. Csomó olyan dologról maradtam le, amit az én korombeli fiatalok csinálnak. Hetente egyszer jött a magántanárom, Mr. J. P. Smith. Más néven, James Preston Smith. Ez a heti egy nap általában azzal telt, hogy felkeltem felfrissítettem magam és megfőztem egy kávét, olyan kilenc óra körül. Mr. Smith mindig ilyenkor érkezett és megittunk együtt egy kávét. Huszonnyolc éves volt. A tanítása körülbelül annyiból állt, hogy reggel eljött, azután közösen megebédeltünk, sokszor együtt is készítettük el az aznapi ebédet, eközben csak beszélgettünk és beszélgettünk. Megbeszéltük, hogy miket tanultam. Mindig szorgalmas voltam. A délutánt azzal töltöttük, hogy megnéztünk egy filmet vagy csak a hátsó udvaron lógattuk a lábunkat és teáztunk. Szép idő esetén úsztunk néhány kört a medencében. Régen sportember volt, ami rólam nem mondható el. Mr. Smith a harmadik találkozásunk után megengedte, hogy JP–nek szólítsam. Az elmúlt időszakban ezek a napok tartottak életben. A többi napom csak könyvolvasással telt, meg vásárlással. Minden hétfőn elmentem a közértbe és havi egyszer a sears-be.

A Baldachinos ágyamra dobáltam azokat a ruhákat, amelyeket úgy gondoltam felveszek ma este. Olyan tíz perccel később már teljes öltözetben készen álltam az útra.

- Sötét éjszaka? Késő őszi hideg? Mi az nekem? –Talpig fekete ruhában, amolyan én leszek a végzeted, édes szerkóban biztattam magamat, félhangosan.

Megvolt mindenem. Saját ház, mivel a szüleim elköltöztek megkaptam a házat, azóta a szobák át lettek alakítva, ma már csak ha kéthetente meglátogattak, akkor a vendégszobában aludtak, persze volt olyan is, hogy ez a két hét másfél hónapig húzódott, mert apának nagyon jól ment az üzlet. Egy kis táskába dobáltam mindent, ami kelhetett.

- Nem, ez nem kell. – Raktam vissza az óvszert az asztalra.

Toll, jegyzetfüzet, cigi…

-… paprikaspray. – Forgattam meg a kezemben. - Igen ez még kellhet.

Az őrültség jelei mutatkoztak rajtam; magamban beszéltem.

A sok könyv, a sok olvasás sok mindenre megtanított. Sokkal érettebb voltam a koromnál. Egyszer hétévesen olvastam az első vámpíros könyvemet. Egy hétig nem tudtam aludni. Anyu és apu már azon voltak, hogy orvoshoz visznek, de aztán szépen lassan minden rendbe jött. Persze ez csak az álca volt. Azóta is szentül hiszem, hogy mégpedig vámpírok vannak. Emlékszem mikor már négyévesen apunak soroltam az összes erdei tündér fajtát. Tizenöt voltam, mikor aputól szülinapomra, habár megkésve kaptam egy könyvet. Ez volt az, ami mindenben megerősített, mindenben, amiben valaha hittem vagy álmodni mertem volna, a létezésükről.

Hosszú bőrkabátot húztam és végigviharzottam a házon. Kifelé menet bezártam az ajtót, jól elrejtettem a kulcsot a szokásos helyre és motorra pattantam. Őrületes sebességgel kezdtem el száguldani és mikor megérkeztem egy őrületesen hosszú keréknyom jelezte, hogy hol álltam meg. Nem volt egy gumikímélő a fékezésem, csak úgy füstölgött az aszfalt.

A város legközelebbi és legzajosabb szórakozóhelyre érkeztem, ami történetesen egy pinceépület volt. Kívülről nézve nem is annyira feltűnő egy hely. Mindenesetre a híre megelőzte. Volt ott mindenfajta népség. A gazdag cégtulajdonostól kezdve a kéjenc szajhákig. Pár könnyűvérű nőcske táncolt a rudaknál. Tudtam, hogy nem múltam el huszonegy még a tizennyolchoz sem voltam olyan közel, mint szerettem volna, de az ilyen helyeken nem kérnek igazolványt, igaz tőlem még sehol sem kértek, talán a külsőm tette, meg a magabiztosságom, és mint már említettem sokkal fejlettebb voltam a többieknél, minden szempontból nézve. Éppen azon gondolkoztam, hogy a rúdnál a csajszik nem is olyan rosszul nyomják, persze jobban örültem volna, ha pár férfi táncost is látok. Odaültem a pulthoz és vodka naranccsal indítottam. Persze itt nem volt megállás, jöhetett a whisky kóla, amit szintén a bőrfejű pultos késztetett el. John, igen ez volt a neve. Jól megtermett volt. Verdeste a százkilencvenest a méterrúdnál és volt vagy száztíz kiló. Csupa izom. Az ember először kidobónak nézné semmit pultosnak. A pohár aljába meredtem és figyeltem a tartalmát, ami lassan kiürülőben volt. A következő pillanatban már egy hosszú barna hajú férfi szólított le.

- Egyedül iszogatsz, édes? – Kérdezte a hapi. Komolyan mintha csak azt várta volna, hogy felé fordulok, és majd vigyorgok rá, mint a vadalma. Nem volt ilyen szerencséje, a poharam alját néztem, ami immáron üres volt.

- Pultos, még egy ilyet a hölgynek! – továbbra is nézett. Hogy egyeseknek micsoda pocsék csajozós dumájuk van. Elvettem az italt, amit az előbb öntött a pultos nekem az ismeretlen barna Adonisz kérésére. Gyors lehajtottam a pohár tartalmát, majd a pultoshoz fordultam.

- Mivel tartozom, John? - Kérdeztem a pultost és a tárcámból kivettem, annyi pénzt, ami a fogyasztásommal volt egyenlő, beleszámítva a meghívást is.

- Semmivel – mondta John.

- Akkor ezt megbeszéltük! –mondtam majd már fordultam is le a bárszékről. – Ja, és a borra valód – Az előbb összeszedett összeget mind a pultra, elé raktam.

- Kösz az estét, édes –köszöntem meg az idegen férfinak. Csak kicsit kacérkodtam.

- Egy ilyen szép teremtés, egyedül a sötét éjszakában? – Már kezdődőt is a tipikus nem kúrunk egy jót duma. Próbált feltartani a fószer.

- Az ilyen teremtések, mint én nem félnek az éjszakában, uram. – Ami persze hazugság volt. Az éjszaka minden szenny életre hívó ereje.

- És ha most megbocsájt denevér uram, másnak a vérét szívja, mert nekem már van programom az estére – az biztos, hogy tapadós egy férfi volt, ha nem is vérszívódenevér, mindenképpen pióca. Felsétáltam a motoromhoz, majd lazán nekidőltem. Egy darabig kémleltem az eget, hátha látok egy csillagot, de nem így történt. Ilyen a nagyváros, sehol egy csillag. Szomorúan sóhajtottam egyet és elővettem egy cigit.

-A francba! Öngyújtót nem raktam be! – Szidtam magamat, hogy hogyan lehetek ennyire feledékeny.

- Tessék. – A bárból a pióca nyújtott felém tüzet.

- Kösz, de nincs szükségem segítségre. –Unottan kettétörtem a szál cigim majd eldobtam. Motorra ültem és otthagytam pióca urat. Persze, ahelyett, hogy a Communipaw Ave-en a Mallory Ave-re mentem volna, a Us-9 úton tartottam a Lincoln Park felé. Teljesen kihalt egy út volt. Legalábbis ilyenkor, hajnalok hajnalán. Már egy ideje kilencvennel mentem mikor hirtelen valaki az útra vetette magát. Nem tudtam már fékezni. Elütöttem.

Egy szőkés-barna hajú, húsz év körüli férfi volt az áldozat. Fehér ing és farmer. Mellette hevert egy katana. Megnéztem az áldozat pulzusát. Nem volt neki.

- Hé, fiú! Jól vagy? – próbáltam megbizonyosodni, arról, hogy tényleg halott-e, mikor az lassan kinyitotta a szemeit. Meglehetősen fura volt, hogy az előbb még a pulzusát se éreztem. - Elütöttelek a motorommal.

- Vigyázz! Hamarosan ideér ő is. – Félrebeszélt, biztos sokk érte a fiút.

- Fel tudsz kelni? – érdeklődtem az idegen állapota után. Az volt a legkevesebb, hogy hazaviszem, és ott ápolgatom, mert akár fel is jelenthetne a gázolásért, ráadásul ittasan ültem motorra.

- Már itt van! – Még mindig zavarodott volt. Félrebeszélt. Komoly gondot okozhattam az agyának, ha már hallucinál is.

-A katana, add ide! – bökött a fejével a tárgy irányába.

- Ha azt hiszed édes fiam, hogy ilyen állapotban bármifajta gyilkoló eszközt adok a kezedbe, akkor nagyon tévedsz!- Megfogtam a katanát és felszálltam a motorra, majd ajánlottam a szöszkének, hogy üljön fel ő is, de mielőtt elindultunk volna, megláttam valamit a sötétben. Rossz előérzetem támadt, de mint szokás mondani, aki kíváncsi, hamar megöregszik. Vagy meghal? Tehát, jobb, ha az ember marad a seggén. Leszálltam a motorról, majd katanával a kezemben elindultam arra felé, amerre azt a valamit véltem.

- Valami van ott.– vagyis csak volt, mert mire abba az irányba böktem, ahol az előbb láttam azt a valamit, már nem volt sehol.

- Nem mehetnénk végre! – szólt rám, de a következő pillanatban egy ordítást hallottam. Mire odafordultam a fiú felé egy igen ocsmány farkas támadt rá. Viszont a sérült, elgázolt idegen vámpírfogait villogtatva fújt az ellenségre.

-„ Vámpírfogak? Az lehetetlen!” – hitetlenkedettem magamban, pedig talán nekem kellett volna a legjobban tudnom, márpedig természetfeletti igenis létezik.

- „Ez nem igaz mibe keveredtem! Miért kell nekem éjszaka kóborolnom?” - Pillanatnyi szívleállás következett. A Másodpercek alatt döntöttem el a támadás menetét.

Megmarkoltam a pengét és a farkas felé futottam. A bestia hatalmas volt és rögtön rám figyelt. A kard visszaverte a fényszóró fényét. Nem volt választási lehetőségem vagy harcolok, vagy meghalok. A könyvekben minden olyan könnyűnek látszott. Minden mozdulatom csak könyvnyi kis okoskodás volt. Nyugtattam magam, hogy ha elolvastam unalmasabbnál unalmasabb harcművészeti könyveket, akkor tudnom kell harcolni.

- Vigyázz meg ne harapjon! – ordibálta a fiú.

Az első szerencsétlen döfésem a szörny oldalában végezte. Talán ha nem lenne bennem ennyi pia a szívét eltaláltam volna. Hatalmas energiát éreztem. A szörnyből tört elő. A farkas kiverte a kezemből a kardot és épp már le akart súlytani, mikor a fiú védelemként elém állt és ő került így földre a bestia csapásától.

-A francba! –káromkodtam.

A szöszi a katana felé vetődött, mert a dög ismét őt támadta. A hatalmas mancsával lesújtott, de szerencsére csak pár hajszálát vesztette el és nem az egész fejét, de ez elég volt ahhoz, hogy a földre kerüljön. A farkas újból támadni akart, de valami ismeretlen erő nagyot taszított rajta, így méterekkel arrébb kötött ki a farkas. Én meggondolatlanul a katana felé vettem az irányt és mikor megszereztem erőt gyűjtöttem magamban egy támadáshoz. Ekkor vettem észre, hogy az előbbi titokzatos erő az a férfi volt, aki a bárban próbált meg fölszedni, a pióca.

- Ez nem lehet –hitetlenkedtem ismét, a mai éjszaka sokadszorra. Isten kitagad a házából, ha már a saját szememnek sem hiszek. A hosszú sötét hajú férfi kinyújtott kézzel állt a farkast visszataszítva. Jól megmarkoltam a katanát. Kezem a keresztvasnak feszült és elkezdtem a farkas felé futni támadó pozícióba. Mikor elhaladtam a szőke fiú mellett, éreztem, ahogy elkapja a bokámat és én a lendülettől betont fogok.

Norin Brightmore-Véres lapok-Fejezet 1./3

I. Könyv

3.Isteni ereklye

Napjainkban, a lehetőségek hazájában egy nem túl híres környéken.

Esős időszak köszöntött be Brooklyn utcáira. Egyesek esernyő alá bújva, mások házak eresze alatt ácsorogva, voltak kik boltokba és egyéb nyilvános helyiségekbe menekülve szitkozódtak a fránya idő miatt. A Nostrand Ave most igen üres volt. Az Antique & Book nevezetű üzletbe egy harmincas éveiben járó férfi menekült be. Persze ez volt az eredeti célja. A bolt meglátogatása.

- Mr. Brigthmore! Hallottam, hogy a városban van. Számítottam az érkezésére – üdvözölte friss vendégét, és vélhetőleg az elsőt a héten – csütörtökhöz képest. A hatvan év körüli ősz, kopaszodó, szemüveges férfi.

- Mr. Collins! – emelte le a fejéről a kalapot, és a bejárt melletti ruhafogasra akasztotta.

- Raktam félre pár érdekes dolgot – csoszogott ki a pult mögül az öreg.

- Köszönöm Mr. Collins! – követte a megszólított férfit, aki a bolt első helyiségéből, átvezette az érkezőt egy benti szobába, ahol sok érdekes, régi, megkopott tárgy volt… és könyvek. Amolyan poros megsárgult lapú, széteső félben lévő, gyújtósnak se igen való… könyvek. Sorban egymás mellett egy annál is porosabb polcon, ami ha rosszul lenne egyensúlyozva nem állna meg a helyén.

- Parancsoljon Mr. Brigthmore – ült le egy párnázott székre a bolt tulajdonos, amiből némi por szált fel, ezek után köhögött párat az öreg úr.

 Mr. Brigthmore, aki egy fejjel magasabb volt az amúgy sem alacsony kopaszodó férfitól, végigmérte a terepet. Sötétbarna haját kicsit megigazítva lépett előre kettőt egy régi szamovár felé. Ezüst felülete matt volt már a sokk portól. Megkopott a régi csillogása. Közelebb hajolt a szemügyre vett tárgyhoz, de jó, ha homályosan látta saját körvonalát benne. Megcirógatta álla végén a szakállát, és száznyolcvan fokos fordulatot vett. Most Mr. Mike Collins felé nézett, aki szemüvegéről takarította a zavaró foltokat. Igen szórakozott volt e tevékenység közben. A magas barna most a polchoz fordult, és a könyvek gerincén végighúzott egy csíkot mutató ujjával, amire rátapadt a több éves por, amit aztán hüvelykujja segítségével tüntetett el.

- És mondja csak, mi járatban itt New Yorkban? – kérdezte az öreg. Épp felrakta a szemüvegét.

- Üzleti út. A cégemmel terjeszkedni szeretnék. New York remek lehetőség – mondta és a belső zakó zsebéből egy divatos szemüveget vett elő, amit aztán jól ellenőrzött, hogy nem koszos-e. Mindezek után felrakta, és ismét a könyvespolc értékeire figyelt.

- Talán segíthetek valamiben? – kérdezte Mr. Collins.

- A kislányomnak szeretnék valamit – jelentette ki a megszólított.

Mr. Collins ezt igen furcsállta, hiszen más normális szülő a szuvenírt a Toys & Play centerben veszi meg nem az Ő régi, poros boltjában.

- Tudja nagyon szereti a régi dolgokat, pont mint én. Persze Ő főleg a könyveket szereti, a különleges könyveket – kezdte el olvasgatni a címeket. – Most volt tizenöt éves, és még nem volt alkalmam megajándékozni – magyarázkodott. Persze inkább magának, mint Mr. Collinsnak. Ugyanis Charles Brightmore már megint lemaradt valamiről, most a lánya születésnapjáról. Ez már a negyedik nagy családi esemény az évben, amit ki kellett hagynia, hála a munkának. Igaz a másik három összejövetel kihagyásának a bűne eltörpült ez mellett.

- Milyen jellegű könyvre gondolt? – állt fel a székből, amely akár a halálára is készülhetett volna, olyan nyikorgásba kezdett.

- Mindenképpen valami fantasy – jegyezte meg. – Már négyéves korában kívülről fújta a varázslények nevét, fogadni mernék, hogy még mindig tudja az összeset.

- Akkor ebben az esetben… - A polc bal oldali végén kezdett el kutatni, felülről a harmadik sorban. - …Nem, nem, ez nem jó, igen talán ez jó lesz… - vette ki a helyéről a zöld bársonykötéses könyvet. - …mégsem az amire gondoltam. – visszahelyezte, ezek után ismét kutatásba kezdett. – Ez sem jó…

 Már vagy negyedórája folytatta a tulajdonos ezt a tevékenységet, de még mindig nem találta a megfelelőt. Mr. Charles Brigthmore addig a szoba tárgyaival foglalkozott. Volt ott minden, és nagy meglepetésre, elég sok tárgy eredeti volt, vagy pedig tökéletes hamisítvány, amiről a saját készítője se mondaná meg, hogy hamis. A nézelődőnek egy vélhetőleg Ramszesz korabeli egyiptomi tőrön akadt meg a szeme. Az egyiptomiakhoz hűen volt díszítve. Arany, a nemesebbik fajtából és égkövekkel kirakva, egyiptomi jelekkel. Már épp azon volt, hogy kihúzza a tört, amikor, Mr. Collins figyelmeztette a fenyegető veszélyre.

- Nem lenne ajánlatos, a tőr mérgezett, ha csak egy kicsit is figyelmetlen és hozzáérne, akkor öt másodpercen belül már nem élne. A legrosszabb meg az, hogy a méreg párolog. A felirat is figyelmeztet – oktatta kicsit ki Mr. Collins a vevőjét.

Mr. Brigthmore a tőr feliratát kezdte el olvasni. Nem volt valami jó egyiptomiból, talán csak fel kellene frissíteni a memóriáját, de annyit megértet a feliratból, hogy „halál”.

- Á, meg is van. – Kapott ki az antikvárius egy könyvet a negyedik sorból, majdnem középről.

Mr. Charles megfordult, és a könyv borítóját vette figyelembe. Különleges kötésű könyv volt, annyi biztos.

- Parancsoljon – adta vásárlója kezébe a könyvet.

Volt súlya annyi szent. Első ránézésre nem gondolta volna senki, hogy ilyen nehéz lesz. Felnyitotta, valahol középtájon, és a szeme elé tárult egy illusztráció, mely egy Pegazust ábrázolt. A rajz mellett ott kezdődött díszes iniciálé betűkkel, vélhetőleg a teremtmény leírása. Mr. Charles becsukta a könyvet. Régen, amit a lánya olvasott könyvet, mindegyiknek a tartalmát megosztotta vele, így nem volt szüksége arra, hogy akár egy sort elolvasson belőle mielőtt megveszi.

- Megveszem! – Ez volt az a szó, ami örökre megpecsételte a fiatal Brigthmore életét.

Norin Brightmore-Véres lapok-Fejezet 1./2

I. Könyv

2.Isteni szemét

A kidobott könyv az emberek világában végezte, mint a legtöbb szemét. Vagyis, ha azt vesszük ők is selejtnek számítanak. Nem igaz? Több ezer év alatt megfordult már a világ minden szegletében a könyv. Hatalmasabb körökben nyílt titok volt a létezése. Sokak hitték azt, hogy aki a könyvet birtokolja az a világot is birtokolja. Pedig magában ez édes kevés volt. Mivel a könyv csak tanult. Minden birtoklója tudását, tapasztalatait begyűjtötte. De miért? Végül is, ha azt nézzük, akkor ez a könyv így sosem készül el. Mindvégig befejezetlen marad, míg világ a világ. Ezért olyan értékes? Sok kézben megfordult már. Közönséges parasztembertől kezdve a hercegen át a boszorkányig és egyéb mágikus lényekig.

 Legutoljára ezerkétszázhuszonhatban látták Kashen herceg birtokában, de amióta meghalt a könyv is eltünt. A szolganépek azt beszélték, hogy a fattyára hagyta a könyvet, de mikor a herceg elhunyt, a fiát nem találták meg többé.

Száz évvel a nagy európai pestis járvány után járunk. Ezernégyszázötvenhármat írunk. Ez az év volt az mikor Konstantinápoly elesett. Talán nem is a véletlen folytán. A könyvet keresték, de mivel azt nem találták meg, így az Oszmán birodalom elfoglalta azt és megtette fővárosukká. Ezután majd ötven évvel, ezernégyszázkilencvenkettőben, mikor Amerikát felfedezték, s a Birodalom népessége már javában törökökből állt, újra a könyvről lehetett hallani. Jobban mondva egy paraszt földműves tömte csak gyermekeinek a fejét a könyvről szóló részben hamis történetekkel. Persze nem sokáig kellett várni a bajra. Jött az magától, ahogy szokás. Egy nap az adószedők, holtan találtak rá a családra. Olyan volt saját bevallásuk szerint, mintha nem maradt volna bennük vér.

A könyv, ezek után háromszáz évvel későbbi Párizsban bukkant fel, amit a Francia forradalom előzött meg.

- Laurent, add át a könyvet! – szolt egy jól öltözött úgy harmincas éveiben járó, szőke, igen markáns arcú férfi. Lehet, hogy csak a szép járomcsontja miatt volt olyan különleges a szemnek.

- Ugyan Vincent, mit kezdenél te vele? – A Laurent nevezetű, hosszú hátrakötött, hajú férfi volt. És sokkal izmosabb, is mint Vincent.

- Mondd meg hol az átkozott könyv! – Parancsolt rá Vincent.

Ez alatt az épület egy távol eső részében, valaki kihallgatta őket. Egy sötét sarokban megbújt, hívatlan vendég.

- Mondtam már nem tudom! – kiáltotta Laurent. Vincent kezében ott remeget a szigonyos puska.

- Ezt mondd Elizabethnek és a fiúknak! – Vincent keze megállt a levegőben többé nem remegett.

Egy figyelő szempár izzott fel vörösen és mielőtt a golyó eltalálhatta volna Laurentet, félre lökte azt.

A feketeruhás csuklyás férfi, ellépet Laurenttől és Vincent felé vette az irányt. Vincent lefagyva meredt az épp támadni készülőre és iszonyatos remegésbe kezdett minden porcikája. A csuklyás férfi, most hátradobta a csuklyáját így láthatóvá váltak a vonásai. Hosszú barna haj, hátul összefogva és azok a szemek zöldesszürkés árnyalatban csillogtak, mintha örvénylett volna.

- Ké…ké…kérem, ne bántson! – kezdett dadogva rimánkodni Vincent.

A férfi már egy lépésre sem volt a puskától, amit simán kivert Vincent kezéből.

Eközben Laurentet sokkolták az események. A padlón ült és arcát a kezébe temette és úgy ringatózott előre-hátra.

Vincent majdnem összerogyott. Meg is történt volna, ha a titokzatos idegen nem kapja karjai közé, de nem azért, hogy felsegítse. Nem.

Laurent felnézett, s abban a pillanatban Vincent elhaló sikolyától zengett meg a terem. Laurent erőt vett magán és feltáplálkozott. Vincent ernyedten feküdt az idegen karjai között, miközben az a nyakára hajtotta a fejét, s vörösen megvillantak a szemei. A következő pillanatban már az ernyedt test lehullott a földre. Nem volt már mi tartaná, nem volt benne többé élet. A sötét alak egy kis vérfoltot törölt le alsó ajka pereméről.

- Sz…szörnyeteg! – Laurent nem ordított, igen halk volt, de hangja erőszakosnak hallatszott a félhomályban.

- Ugyan-ugyan. Inkább örülj, hogy élsz és van kihez hazamenned. – kommentálta az idegen a jelenetet.

- Maga… maga megölte. – bökött fejével a hulla felé.

- Ez az élet rendje. A ragadozó vadászik a prédára, és ha az megvan, megöli. –jelentette ki dacosan és lépet párat, Laurent felé.

- Mit akar tőlem? – a másik férfi közeledésére válaszolva, hátra lépett kettőt.

-A lényegre térek. – mondta és ott termett a férfi előtt. Erősen belevéste a saját szemeit a lehetséges újabb áldozatéba. – Hol a könyv? – egész közel hajolt a férfi füléhez. Érezte a férfi minden szívdobbanását, az ereiben a vért. Már akkor érezte az imént elhunytat és őt mikor belépett a teremben, de most ez a heves lélegzetvételek, és a szívének gyors, erőteljes verése, egyszerűen megbabonázta. Szerette látni a fájdalmat. A szenvedést. Feltüzelte a lényét.

- Nem tudom. – hazudta Laurent elvékonyodott hangján.

- Tudom, hogy hazudsz. Érzem rajtad, ahogy a szíved ver. – Beleszimatolt a férfi nyakába. Laurent erre sikkantott egyet férfihez nem illően.

- Amerikában. – jelentette ki. – Tö…többet én sem tudok.

A férfi elmosolyodott és belenyalt Laurent nyakába ezek után távozott, a pislogás tört része alatt. Laurent összerogyott a földre.

Norin Brightmore-Véres lapok- 1/1. Fejezet

1.Fejezet
I. A Könyv

1.Isteni színjáték

- Agron mester? Agron mester? – szólította mesterét egy fiatal fiú, aki tán, kinézete ellenére, többet tapasztalt, s élt meg, mint bármelyikünk.

- Itt vagyok, Krimet! – nézett fel egy igen ősz, ráncos férfi épp a munkájából. Szabad bal kezével most hosszú szakállán igazított egyet, amely has középig érhetett.

- Agron mester, mikor készül el? – kérdezte rápillantva a mester keze alatt heverő munkára.

- Fiam, azt nem sürgeti idő, ki élete munkáján dolgozik – szólt ismét elhalló, megviselt, remegő és öreges hangján, mire megint eszközt váltott.

- Igen, Agron mester – hajtott fejet ifjú tanítványa a nagy és igen öreg Agronnak, majd távozott a felfelé vezető lépcsőn, az épp eléggé poros és sötét, kőfalas, hideg helységből.

Agron, a mester ismét elmélyült a munkában. Az idő vasfoga igen megviselte a szorgos öreget. Kezei remegtek, szemei táskásak voltak, bőre löttyedt, lelkének tükre sokat megélt és hályogos, de volt egy valami, mit nem vesztett el az idő során, sőt fejlesztette azt. A tudása. A mester ismét eszközt váltott, de most nem használta csontos vén kezét, hanem mintha csak egy zsinóron húzta volna hegyes, fém munkálóját, úgy csúszott végig az, a korhatozó fa munkalapon. Mikor az megállt előtte, csak behunyta rossz szemeit, és dolgozott tovább. Szorgalmasan munkálódott a levegőben a hegyes véső, és hol egy fémszállal futatta körbe a cérnaszövetet, hol éppen végig karcolt rajta, ami így csengő hangot hallatott.

Éjt nappallá téve dolgozott az öreg. Őt nem sürgette idő vagy halál, amihez igen közel állt a környezetében lévők szerint.

Krimet kilépve a rozoga fa ajtón, ismét a fényben érezhette magát. Pár másodperc kellett azért neki, hogy hozzászokjon a fényességhez, pedig öt percet sem töltött el a sötét műhelyben. Minden fehér volt. A fehér színes skálája. Volt, mi csillogó, volt, mi matt, vagy fényes fehéren vibrált a térben. Krimet elindult a hozzáeső legközelebbi folyosón.

- Krimet! Krimet! – szólította meg egy szőke fiú az imént távozni készülőt.

- Igen, Caine? – kérdezte Krimet, aki már látszatra is szöges ellentéte volt Cainenak, haja barna volt és szemei melegséget tükröztek.

- Milyen a mester állapota? – kérdezte, de kék szemei hidegek maradtak, mintha nem is ő tette volna fel a kérdést.

- Már megint a vénember alakjában játssza a haldoklót. – Talán ezek a szavak más szájából megvetést tükröztek volna, de az övében őszinte aggodalom volt hallható. – Egyébként, hogy kerülsz ide, és miért kérdezed? – Krimet tudta, hogy Caine-tól szokatlan ez a nagy érdeklődés.

- Namin küldött, hogy nézem meg Agront, de…

- Agron mestert – javította ki Krimet.

- Igen, őt – helyeselt Caine. – Na, szóval, de mivel te az előbb voltál nála, nekem már fölösleges lemennem abba a pöcegödörbe.

- Megtanulhatnál már végre tiszteletteljesen beszélni – figyelmeztette Krimet.

- Persze, persze. Attól még, hogy vagy tízezer év van köztünk, nem kéne, hogy neked álljon feljebb – közölte kicsit sértődötten Caine, és sarkon fordulva otthagyta Krimetet, és távozott a másik irányba.

A beszélgetés óta már több hét is eltelt, persze az ő szemükben az idő nem létezett, csak az örökké való.

Agron mester még mindig a könyvön dolgozott. Már díszes mintájú lapok voltak a borítóba fűzve, és az egyik ilyen lapra éppen írt, de nem akármilyen módon, mint nekünk embereknek szokás, hanem ő csak a mutatóujját mozgatta a sorok helye fölött, s mormolta a szavakat, sugározta a gondolatokat, így lassan megtöltve lapról-lapra a könyvet.

Csodával határos módon a könyv már elkészültnek látszott, de mint mondják, a látszat néha csal.

Kinyílt a pincehelység ajtaja, szinte hangtalan léptek zaja verte fel a dolgozó öregurat a munkából. Minden lépésnél többhetes por szállt fel a szú rágta lépcsőkről és olykor nyikorgott is egyet a felvert porcicákhoz.

Agron mester eddig csak hallgatta a lefelé közelítőt, de most már rá is emelte a fejét.

- Oh, Namin! – szólította nevén az érkezőt.

Mi tagadás, a látvány olyan volt, mint szeméttelepen a fénylő arany.

- Agron, lehetne arról szó, hogy a jelenlétemben leveted ezt a szörnyű alakot! – kérte meg a mestert Namin. Alakja kecses volt. A fehér ruhája csak úgy vibrált a helységben. Fehér bőre selyemként hatott, szemei nagyok és barnák voltak, hullámos haja szintúgy és hátközépig ért.

- Természetesen, Namin – mondta öreg hangján. A vénember megrázta magát, és mintha csak egy ázott kutya rázta volna magáról le a vizet, úgy rázta le ő a vénember jelmezt.

Barna haj, barna szem. Magas férfi. Daliás herceg. Ezek lehetnének egy kívülálló első gondolatai, ha meglátná. Az öreg mester ruhái még mindig rajta lógtak, mivel meglehetősen bő lett Agron mesterre a ruha. Mester? Hány éves is lehet?

- Ha lehet, akkor már ezzel a porfészekkel is kezdj valamit, meg a ruháddal! – Namin hangja nem volt parancsoló, de az utolsó szó súlyát megnyomta, és végigmérve a férfit, egy fintorral kifejezte a ruhadarab iránt érzett undorát is.

Agron intett egyet a kezével, mire a szoba egy darabig halvány fényben derengett fel, és mikor alább hagyott ez a furcsa jelenség, mindent fehér borított. Tisztaság! Eltűnt az évezredesnek tűnő mocsok.

Ezalatt Agron alakja enyhe vibrálásba kezdett, és egy pislantásnyi idő alatt a vénember ruhája fehér csuklyás köntös szerűséggé vedlett.

- Parancsolj, Namin – mondta Agron, és egy intéssel Namin mögé idézett a semmiből egy kényelmes fotelt.

- Köszönöm – mondta helyet foglalván Namin.

Agron magának is idézet egy fotelt, és leült Naminnal szemben. Namin a szoba berendezését nézte és elnyugtázta magában, ha leszámítjuk az előbbi felfordulást, nem változott semmit a szoba.

- Öröm újra látni téged! – szólt Agron.

Namin felállt és Agron elé lépett. Agron ülve figyelte Namint. A tekintetük találkozott és szinte elválaszthatatlanul összefonódott.

- Hiányoztál! – simított végig Namin Agron arcán. Agron reakciója az volt, hogy a nőt magához húzta, így Namin Agronon kötött ki.

- Te is! – mondta Agron szenvedélyesen. Hová lett az a dolgos öreg, a remegő kezek?

Agron lassan közeledve Naminhoz megcsókolta. Hosszas percekig vívhattak harcot, de mi ezt már nem tudjuk meg.

A könyv felejtésbe merült, olyannyira, hogy egy lomtalanításkor Namin kidobta. Talán nem is a véletlen folytán. Talán csak azért, mert még mindig haragudott a könyvre. Végül is, csak ez a könyv tartotta attól vissza, hogy ne jöjjön újra össze kedvesével, vagy a könyv nem tehetett semmiről? Ha azt nézzük, Namin volt, aki összeveszett Agronnal. Az már másik kérdés, hogy Caine miatt.