Nakamatsu Ayumi- Milyen is a sztár élet- 2.Fejezet

2.Fejezet
Megismertetik: az APÁM

Eléggé elmerengtem, mert csak azt vettem észre, hogy egyszer csak megállunk és Untenshu-san(運転手さん) már nyitja is a kocsiajtót, nekem.

- Köszönöm. - mondta majd kiszálltam. Az épület előtt már várt egy nő.

- Yamada Yoshiko,(山田 喜子) üdvözletem - mutatkozott be a nő. - Már nagyon vártuk.

- Naka…- itt még azt se hagyják, hogy végigmondja az ember, amit akar. Pedig csak én is be akartam mutatkozni.

- Nakamatsu Ayumi, kérem, kövessen - Már sarkon is fordult és kinyílottak előtte az üveg, elektromos ajtók. Kénytelenül követtem. Amint beléptünk, rögtön pár dolgozó, akik az előtérben tartózkodtak meghajoltak. Én nem győztem biccentgetni. Az ember ne legyen túl udvarias, ha ő a kedvezményezett. Összevissza keringtünk a folyosókon. Legalábbis nekem eléggé rendszertelennek tűnt így elsőre. Aztán végre megálltunk egy ajtó előtt. Olyan sok ajtó van itt, de ezen a névtábla jelezte, hogy jó helyre jöttünk. Bekopogott a nő, majd benyitott.

- Oh, köszönöm Yoshiko-san, hogy idevezette - a férfi még mindig nem fordult meg a forgószékében. Biztos a nagy ablakon kémlelt kifelé.  A nő meghajolt majd távozott.

- Milyen volt az utad, kislányom? - kérdezte érdeklődő hangon, aztán megfordult székestől. Majd leesett az állam. Kisebb koromban öregebbnek néztem, mindig, talán mert én voltam nagyon fiatal. Most meg, úgy néz ki, mint egy húsz évvel ezelőtti képen. Az egyetlen húsz évvel ezelőtti képen. Ez lenne az én apám? Teljesen le voltam merevedve.

- Talán, ha leülnél - mutatott az asztalával szembeni székre, én biccentettem és leültem.

- Hozatok egy teát - jelentette ki azzal már fel is vette a telefont. Hamar elintézte a tea dolgot.

- Nos? - nézett rám kérdőn előre hajolva.

- Eto…- kezdtem bele a semmibe. - Ön plasztikáztatja magát? - bukott ki belőlem a kérdés. Zavartan pislogott párat, majd elmosolyodott.

- Nem, csak mindent megteszek az egészségem érdekében - közölte velem. -, és nyugodtan tegezz, egy család vagyunk. - tette hozzá. Még hogy egy család? Van egyáltalán a családról fogalma, hogy mit jelent?

- Hm - hümmögettem igenlően egy bólintással kisérve.

- Akkor jó. Hallottam, hogy volt egy kis gond a repülőn. Remélem nem volt különösebb fennakadás. Be kell, hogy valljam, miattam történt. Tudod az úr az ügyfelünk - Mégis hogy tud velem ilyen felhőtlenül társalogni? Miért? Ennyi év után miért? Lehajtottam a fejem majd egy sóhaj után és némi erővétel újra felnéztem. Még a végén elbőgöm magam. Én, a nagy Rose, aki előtt nincs akadály. Na, nem, abból nem eszik oyaji(apa) az biztos.

- Nem, nem volt gond, sőt jól el voltam - mondtam mosolyogva.

- Örülök ennek - mosolygott ő is. Te jó ég még a mosolya sem változott semmit. Ugyan olyan, mint azon a régi képen. Anyám még mindig a szobájában az éjjeli szekrényén bekereteztetve tartja. Csönd állt be a beszélgetésbe. Ezt a csöndet a megérkező teák zavarták meg. Yoshiko-san hozta be a teát majd lerakta az asztalra. Apám és közém. Egy biccentés félével távozott a titkárnője. Én a kis teáskanna után nyúltam, majd lassan, ahogy tanultam öntöttem apámnak teát.

- Parancsolj - mondtam majd átnyújtottam neki.

- Látom, jártas vagy az itteni szokásokban - Én biccentettem majd magamnak is öntöttem. Belekortyoltam a teába. Mondtam már, hogy a japánok nem tudnak teát inni? Sőt készíteni se. A torkomra fagyott a forró tea. Olyan rossz ízű volt, hogy azt az egy kortyot is alig bírtam leutálni, ez ki is ült az arcomra.

- Talán, valami gond van? - érdeklődött.

- Ez a tea pocsék - ömlött ki belőlem őszintén a válasz.

- Meg lehet szokni - közölte szórakozott mosollyal. El sem hiszem, hogy már ennyi idős, te jó ég. Még mindig nem tudtam felfogni ezt a látványt.

- Biztos te vagy az apám? - erre a kérdésemre kicsit félre nyelte a teát, majd letette a csészét és megdöbbenve nézett rám. - Csak, mert mintha most ugrottál volna elő egy húsz évvel ezelőtti fényképről. A japánok nem öregednek vagy mi? - az utolsó mondatom kicsit ilyen költői volt.

- Ah, vagy úgy - nyugodott meg kissé, hogy nem apasági tesztet akarok készíttetni. - Köszönöm, ez igen jól esett, rég mondtak nekem ilyen felüdítő dolgot - mondta és valóban mintha örült volna a szemrehányásnak szánt mondatomnak. Biztos dicséretnek vette. Abban viszont már biztos vagyok, hogy édesapám kicsit dilis.

- Nos - törte meg a csendet. -, ez a kulcs - tolt elém az asztalon egy kulcsot. -, a lakásod kulcsa. - mondta és én megdöbbenve néztem a kis aranyszínű kulcsra.

- Persze, ha gondolod, a családi házba is beköltözhetsz ott is szívesen látunk. A nagyszüleid már nagyon várják, hogy láthassanak. Mondanám, hogy én is a családi házban élek, de sajnos, nem. A munkám mást követel meg. - magyarázkodott. Én csak bólintgatni tudtam. Vajon milyenek lehetnek a nagyszüleim? Biztos nagyon régi vágásúak.

- Ez a kulcs, pedig, az autód kulcsa - tolt elém egy Porsche kulcstartósat. - A lakásodhoz saját parkoló is tartozik a parkoló szinten - közölte velem.

- Köszönöm - vettem el a kulcsokat és raktam a kézitáskámba.

- Ma pihenj. Holnap érted küldetek valakit, aki elvisz egy stylisthoz - közölte velem.

- Az meg minek? - vágtam fancsali pofát.

- Nos, ez a hajviselet, a szemöldököd és ez a ruházat egyelőre nem fér bele az összképbe - közölte velem. - Meg a nagyszüleidre sem szeretnénk ráijeszteni - tette hozzá.

- Hát legyen - mondtam. Végül is igaza volt. Meg ezek szerint a nagyszüleim tényleg régi vágásúak.

- Yamada-san, a sofőr, biztos vár már kint - mondta és felállt. Én is felálltam és az ajtóhoz sétáltam ő meg mögöttem. Nem bírtam ki. Megfordultam és átöleltem. Egy darabig még habozott utána éreztem, hogy visszaölel. Mikor elengedtük egymást könnyesek voltak a szemei, de mint vezető férfi nem engedhette meg magának, hogy valóban sírjon.

- Akkor én most megyek - közöltem vele és kiléptem a szobából.

 Egy darabig bolyongtam a kihalt folyosókon majd sikeresen leérnem a földszintre. Vajon a liftet ilyenkor hova rejtik?

                Apámnak igaza volt utenshu-san már tényleg várt rám. Előre kinyitotta az ajtót.

Az út olyan fél órás volt. Végig csöndben hallgattam a zenét, csak akkor húztam ki a fülemből, amikor már a Yamada utenshu-san kinyitotta nekem az ajtót. Egy egész nagy szálloda szerűség előtt álltunk meg. Inkább olyan kertes apartman féle volt, csak sokkal nagyobb minőségi kivitelben. Yamada-san az ajtóig még elkísért, majd hajlongva távozott. Elővettem kulcsomat. A 63-as szám volt rajta. Az ajtóhoz kód kellett. Hát ez remek legalább a kódot megadhatta volna. Akkor ezek szerint ki kell találnom. Az első gondolatom a születési dátumom volt. Nem jött be, nem az volt a beléptető kód. Na, lássuk csak a szoba száma 63. A nevemet kezdtem keresni a listában. Én voltam a tizenkettedik.

- Hatvanhárom, tizenkettő - motyogtam magam elé, beütve a számsort. Nem talált.

- Fordítva - sóhajtottam nagyot. - Tizenkettő, Hatvanhárom - Ez az! Bingó! Kinyillott előttem az ajtó. Remek, sikerült, de azért máskor remélem nem lesz ilyen. Most már csak azt kell kitalálnom, hogy hol a hatvanhármas lakás. Szerencsémre, rögtön az előtér bal falán volt egy tervrajzos kép. Minden szintről kicsiben. Ez fura. Visszafelé vannak a számozások. Legfölül van az egyes lakás. Itt meg lenn a hatvanhármas. Vajon ki lehetett olyan idióta, hogy visszafelé számozzon? Oké, a japánok visszafelé olvasnak, de azért ilyet még nem láttam.  Az Előtér végén tényleg megtaláltam a lakásom számát, egy fehér ajtón. A nevem is mellékelve volt rögtön bal oldalt. A japán nevem. Hozzá kell szoknom, hogy itt nem lesz semmilyen Rose, csak Ayumi. Lassan a zárba toltam a kulcsom. Elforgattam majd szintén lassan kinyitottam. A szememet fényáradat vakította el. Becsuktam magam mögött az ajtót, majd pislogva körülnéztem. Rögtön a nappaliban találtam magam. Az ajtóval szemben, hatalmas ablakok voltak, ahonnan besütött a nyári; meleg nap. Oda mentem majd szépen behúztam előtte a függönyt, de még azt észrevettem, hogy nem csak ablak, hanem tolóajtó is van. Volt egy teraszféle kertecske kint. Visszafordultam. Hatalmas plazma tévé. Fekete bőr kanapé. Üveg dohányzóasztal, rajta egy cetlivel. Fehér padlószőnyeg váltotta fel a szoba közepén a parkettát. A nappalitól egy pulttal választották el a konyhát. Nem volt nagy, de a célra megfelelt. Átmentem a konyhába. Beépített konyhagépek, gránit munkaasztal. Szép modern, fekete fehér konyhabútor. A pulthoz csatlakozott két bárszék is. Kinyitottam a hűtőt és benéztem. Nem volt éppen feltöltve, kongott az ürességtől. Azért erre gondolhattak volna. Sóhajtva mentem vissza a nappaliba. Onnan két ajtó nyílott. Az egyik bal oldalt a másik jobb oldalt. A jobb oldalit nyitottam ki. Fekete szőrmeborítású franciaágy, vörös süppedős, puha szőnyeg. Panoráma kép az ágy támlarészénél és jobboldali megvilágítás a hatalmas ablakok miatt. Innen is ki lehetett menni a teraszra. Volt egy beépített szekrény, meg két éjjeli. A szobából bal oldalt nyílott egy ajtó, benéztem a fürdőszoba volt. Mindenhol tükrök, márványborítás és hatalmas kád. Kimentem a szobából és a baloldali ajtónál álltam meg. Benyitottam, ott egy kisebb szoba várt, de volt olyan szép, mint a másik. Biztos vendégszobának. Annak megtette. Ehhez is volt fürdő. Mosolyogva tértem vissza a nappaliba. Leültem a kanapéra. Körbepislogtam és csak most vettem észre, hogy a konyha felől még egy ajtót rejt a lakás. Valószínűleg még egy fürdő. Legalábbis az lenne ésszerű. Nem volt erőm még azt is megnézni, így inkább felnyaláboltam a cetlit az asztalról, amiből rögtön kiesett még pár papír. Felvettem őket. Egy bankkártya, egy sim kártya és egy mobilinternet csatlakozó. Remek, apám mikre nem gondol. A levelet kezdtem el olvasni.

Szia, kislányom!

Remélem nem felejtettem elmondani neked, a beléptető kódot, vagy ha mégis így történt, akkor bocsánat. Ezek szerint mégis megfejtettem valahogyan. Örülök neki.

- Milyen egy bugris - mondtam magam elé, majd tovább olvastam a levelét.

Az asztalon van egy bankkártya. Ezt bármire használhatod. Kimeríthetetlen a kerete. A mobil internethez nem jár laptop, mert nem igazán tudtam, hogy milyet szeretnél, meg már valószínű, hogy van neked. A sim kártyával ugyanígy. Szeretném, ha elmennél és vennél magadnak egy mobilt. Ja, és a kártya is kimeríthetetlen, persze csak csínjával.

Puszil, apa.

Akár hogyan is, de otthon nem volt azért ennyire eszetlen költekezés. Erre megjelenik apám és azt mondja, vagy is írja, hogy nyugodtan vegyek meg bármit. Ja, azt hiszem, császári palotával kezdem. Kíváncsi vagyok rá arra meg van-e a kerete.