Alexandra Rothern- Életre, halálra- 1.Fejezet

1.Fejezet

A halálosztó

A világon mindig is történtek furcsa, megmagyarázhatatlan dolgok. Ha azt mondom, hogy természetfeletti, akkor az nem lenne pontos kifejezés, ezekre a dolgokra. Ez is hozzátartozik a természethez, magához a léthez. Mindig is voltak ellentétek, melyek mégis összetartoznak, a mai napig. Világos-sötét, jó-rossz, fekete-fehér. Mind és minden az élethez tartozik. Nem csak hozzánk, hanem magához a világhoz is, mint az élet és a halál.

- Halál – ismételtem már el vagy húszadszorra, a hálószobám ágyán ülve. – Halál – mondtam ismét. Lenéztem a kezeimre, melyek most enyhén remegtek. Akkor szokott így remegni, mikor bele gondolok, hogy mi, vagy ki is vagyok valójában.

- Halálosztó – hallottam ismét a saját hangom és ökölbeszorítottam a kezem.

Ezek a dolgok, a világ dolgai, nagyon titkosak. Sőt alig egy maroknyian tudják mi az a halálosztó.

- Én… – beszéltem az öklömnek. – Én vagyok – szétnyitottam az öklöm, hogy újra bezárhassam, és a szorítástól roppanjon egyet a csont.

Csörgött az óra. Hajnali ötöt jelzett, szép piros számokkal. Három éve karácsonyra vettem magamnak. Végül is, ha az embernek nincs senkije, akinek vehetne valamit, legalább magának vegyen valami hasznosat. Lekapcsoltam az egyenletes csipogást. Már egy órája lehettem fenn és néztem a semmibe, illetve elmélkedtem.  Hajnali négykor riadtam fel ismét egy lázálomból. Pontosan tudtam miről szólt az álmom. Tisztában voltam vele, hogy nem csak álom volt. Vagyis részben a valóság.

- Tényleg halálosztó vagyok –konstatáltam végül és felálltam. Nem volt új dolog. Minden akkor kezdődött, mikor életem első hulláit láttam vérbe fagyva. A szüleimet. Azóta vagyok halálosztó. Az a nap mindent megváltoztatott.

A mai napig hullákkal dolgozom. Nyomozás, helyszínelés és néha a bonctermekbe, vagy hullaházakba járkálás is a munkám része. Nem azt mondom, hogy szeretem ezt csinálni, de nekem ezt a kártyát osztotta az ég. Meg nekem is az a legjobb, ha a hulláimmal vagyok.

Csörgött a mobilom.

- Halló! – vettem föl az éjjeliszekrényről.

- Alex, van egy negyvenötös, vörös cicánk a déli Park and New sarkán – hallottam meg a főnököm hangját.

- Kösz, Fox. Fél óra múlva ott vagyok – mondtam és ő letette. Na, igen általában se nem köszön, és el nem elköszön. Persze ezt nem az ő számlájára írom. Általában nem szoktak elköszönni. Lehet, hogy csak én váltom ezt ki az emberekből.

Felkaptam egy fekete farmert, bőr övvel egy szintén fekete pólóval, amit lazán betűrtem. Felraktam a pisztolytartó táskámat és belehelyeztem –egy kis igazítás után – Browningomat. A mobilomat és a tárcámat a nadrágzsebembe gyömöszöltem, és már kint is voltam az autómnál. Egy 72-es Grand Torino. Nem egy mai darab, de jól muzsikál. Egyszer egy gyűjtő, igen jó áron meg akarta tőlem venni, de persze nem adtam el. Még az apámé volt. Mélyzöld színű, habár a fényezés már nem a régi. A kárpit egyszerű fekete félbőr-vászon. Ez az egyetlen, ami nem az eredeti benne, egyébként minden remekül szuperál.

Húsz perc múlva már a kordonnál álltam. Előkaptam a jelvényem és a bámészkodók képébe toltam, már, ha nem nyitottak utat. Így is, aki kiszúrta a fegyverem az mind félre állt. Igaz hogy nyár van, de alig múlt fél hat és még nem éppen a legmelegebb az idő, de én csak egy pólóban jöttem el otthonról.

- Alex Roth – mondtam felmutatva a jelvényem a kordonnál álló rendőrnek.

- Itt az áll, hogy Alexandra Rothtern – mondta akadékoskodva.

- Örülök, hogy tud olvasni Mr…- néztem a jelvényére –, Rupert Pelt, de szerintem inkább azt az újságírót kéne visszatartania – mutattam a CNN egyik sajtósára, aki épp azon volt, hogy átbújjon a sárga szalag alatt.

Rupert rögtön otthagyott és már a CNN-eseket boldogította. Innen is látszik, hogy nem régóta kezdte a melót. Mindenesetre fél év múlva már nem lesz ilyen szorgalmas és türelmes kiscserkész. Ez a munka előbb utóbb mindenkit kikészít.

- Cső, Charlie – mondtam a főnököm, Foxot üdvözölve.

- Neked Alex, csak Fox – mondta felnézve a jegyzetéből. Utálta, ha a nevén szólítom. Legalábbis munka közbe biztos, nem mintha láttam volna már éppen „nem munka” közben. Mert nem láttam. De mástól sem tűrte el a Charlie-zást.

- Na, hol az a negyvenötös, vörös? – kérdeztem a főnököm, akit megzavartam, így ismét felnézett a jegyzeteiből.

- Kövess! – böffentette el magát és már sarkon is fordult.

Ő a főnököm, Charlie Fox. A negyvenes éveit tapossa, meg a százkilencvent veri fejbúbbal a méterrúdon, és súlyra is az enyémnek is a duplája lehetett, tekintve hogy én ötvennyolc kiló vagyok. Charlie Fox egy igen megtermett fekete volt. Rajtam kívül ő volt a mumus a csapatban. Az mellékes, hogy ő azért, mert a főnök volt, én meg azért mert „fura” vagyok másoknak. Tony Zaire még meg is jegyezte, hogy csak úgy bűzlik a negatív energiáktól körülöttem a levegő. Azóta is azzal szívatnak a kedves kollégák, és ha elmennek mellettem, már tudom, mi következik. Az orrukat befogják egy pillanatra. És, ha ez még nem lenne elég, van aki, direkt nagy levegővételt színlel. Mintha nem találnám meg a fürdőszobát minden nap. Pedig igen, én mindennap megtalálom, többször is. Illetve mikor hogy engedi a munkám.

- A negyvenötös vörös – szólalt meg a főnököm. Egy zöldfüves területen feküdt az áldozat, egyelőre még letakarva. Eléggé kicsavart pozícióban lehetett a hulla. A fű jócskán le volt taposva. Komolyan egy ilyen helyszínelésen több bizonyítékot tesznek tönkre maguk a rendőrök, mint amennyit megtalálunk.

- Megdobnál egy kesztyűvel? – kérdeztem a főnököm.

- Számítottam rá – aztán tényleg megdobott vele. – Sose hozol – közölte.

- Már megszokhattad volna – mondtam felhúzva a kesztyűket. Na, igen ahhoz, hogy ilyen profin és gyorsan tud felhúzni a vékony műtőskesztyűket, kell a tapasztalat. Ha elsőre nem menne, senkise bánkódjon, olyan kivételes tehetségek, mint én, csak egyszer születnek. Ezer évenként. Nagyon régóta viselek mindenfajta kesztyűt. Télen vagy nyáron, csak az utóbbi két-három évben hagytam el a rendszeres viselését. Csak akkor húzom, ha tudom, hogy forgalmas helyre megyek. Szóval nekem már volt tapasztalatom.

Lehúztam a hulláról a halotti leplet, vagyis a fekete kukás zsákot. A nőt kiterítették. Nem ebben a pozícióban halt meg. A lábai szét voltak vetve és a kezei is. Felálltam. Így is szemügyre vettem a testet.

- Elrendezték – mondtam. – Itt ölték meg, de csak később került ebbe a testhelyzetbe – Leküzdöttem a késztetést hogy a kesztyűs kezemmel megvakarjam az orrom. Higgyétek el kellett hozzá szufla.

- Megvizsgáltátok már, hogy közösült-e valakivel? Mondjuk a gyilkosával? – kérdeztem.

- Igen. A szájában is találunk spermiumot – mondta Fox.

- Tehát egy nekrofillel van dolgunk – jelentettem ki.

- Honnan veszed? – kérdezte.

- A hullák beszélnek hozzám. – mondtam. Ami részben igaz volt. Csak le kellett volna tennem a kesztyűt és a test fölött végigsimítani a levegőben. Rögtön tisztább lenne pár dolog.

- Ő az egyetlen ilyen esetünk? – kérdetem.

- Nem – mondta Fox. Néha a legjobbak sem kapnak minden esetről tájékoztatást. – Volt egy barnánk is – közölte.

- Milyen pózban helyezték el? – kérdeztem.

- Helyezték? – nézett rám Charlie. – Úgy véled többen vannak?

- Úgy vélem többen vannak – jelentettem ki. – A sperma mintákból meg tudjátok állapítani, de persze a laboreredmények még nincsenek meg – mondtam sóhajtva.

- A barnát zárt lábakkal és kitárt karokkal találta meg egy kutyasétáltató – közölte.

- Kereszt – mondtam mire csak bólintott.

- Sorozatgyilkosokkal van dolgunk. és nem is akármilyenekkel. Ezek rituális gyilkosságok – közöltem.

Megcsörrent Charlie mobilja. Félre húzódott és fölvette, amíg én a kesztyűtől szabadultam meg. Baljós előérzetem támadt.

- Alex indulunk, van még egy hullánk a régi Shine klubnál – közölte velem a főnök és már pattant is be a 82-es Bentleyébe (Bentley Mulsanne-Turbo). Én is beültem a saját Torinomba.