Nakamatsu Ayumi- Milyen is a sztár élet- 1.Fejezet

1.Fejezet

Üdvözöllek Japánban!

Tizenkilenc éves, félvér vagyok. Édesanyám magyar, apám meg, hát róla inkább ne beszéljünk. Sosem volt mellettem. Életemben kétszer láttam. Legalábbis úgy, hogy emlékeznék rá. Egyszer tizenkét évesen és egyszer tizenhét évesen. Most újra látnom kell őt. Édesanyám mindössze huszonnégy éves volt mikor megismerte az apám, ő meg, hát ő meg már egy vénember volt a maga harminc öt életévével. Sosem volt gondunk édesanyámmal semmire, sosem kellett, hogy dolgozzon. Mindent megvettünk magunknak, abból a pénzből, amit az apámnak nevezett személy küldött minden hónapban nekünk, még maradt is. Itthon, Magyarországon újgazdagokként éltünk a Rózsadombon. Mondanom se kelljen, egy szép kis palota volt a házunk. Kislánykoromban mindig azt játszottam, hogy én vagyok a hercegnő és a háziállatok, mint a kiscicák meg yuki és uta, a házőrzők az alattvalóim. Anyám és apám közös belegyezése révén japánológiát tanultam meg jogot. Magát a nyelvet már gyermekkorom óta beszéltem második anyanyelvi szinten, mert édesanyám sokszor japánul beszélt velem.  Általános iskolába, kétnyelvű suliban tanultam. Angol és magyar, később felső tagozatosan választani lehetett, hogy melyik nyelvet szeretném felvenni. A németet vagy a franciát. Én a franciát választottam, anyu kicsit huzakodott, de a végén belement. Mindig volt magántanára pénzünk. Szabadidőmet zenéléssel töltöttem. Zongorán és hegedűn játszottam. Több konkuro-t(コンクロ) is megnyertem, már ha egyáltalán elindultam. Lázadó tini koromban, vettem magamnak egy gitárt. Azóta már egy egész szép kis gyűjteményem van otthon, a zeneteremben. Az utóbbi időben kezdet elegem lenni a tanulásból, az életből, meg úgy általánosságban mindenből és mindenkiből, talán azért is látta jobbnak anyám, ha elküld apámhoz. Az iskolából kiíratott. Úgy beszéltük meg, hogy évhalasztó leszek. Utáltam a japán nevem, ezért a suliban is úgy szólítottak, még a tanárok is, hogy Rose. Lehet, hogy kicsit szokatlan egy magyar lánynak, de a japán nevemen még jobban fennakadtak volna. Nakamatsu Ayumi(中松　アズミ). Mondta már, hogy utálok repülőn utazni? Főleg, hogy az első osztályon vmi arab sejkek is utaznak, tőlem hat székkel előrébb. Remélem nem terroristák. Az a szakáll, kiráz a látványától a hideg.  Mellettem szerencsére nem ül senki, így vettük meg a jegyet. Úgy terpeszkedhettem, ahogy akartam.  Ha, azt nézzük, hogy ma már ez a második repülőutam. Budapest-Párizs és Párizs-Tokió. Választhattuk volna Bécset is, de mivel a német nem volt az erőségem és ezt anyám fel is hozta, hogy annak idején a németet kellett volna választanom. Német ide vagy oda tényleg nem szuperált volna a német tudásom, igaz volt pár különórám, de hamar abba lett, hagyva, mert a tanár képtelen volt tanítani, mondván magyar, japán, angol, francia az pont elég nekem, nem beszélve arról, hogy mindig más nyelven szólalok meg, mint kéne. Önszántából mondott fel Krüger úr. Az Ipod most is be volt dugva a fülemben. Azon görcsöltem, hogy mikor szállunk már fel végre. Az első osztályon is minden hely tele volt, persze én, mint kiváltságos, két helyet is elfoglaltam. Élvezetes volt ez a tudta. A nagy Rose már megint kitett magáért. Ravasz mosollyal néztem körbe. Ez a sok unott arc, mondjuk elég sok volt a japán is. Még jó, hogy csak húzsonpár hely volt az első osztályon, biztos nem kifizetődő többet fent tartani. Becsuktam a szemem és elnyúltam.

„Soyokaze ni nabiku chiisana hana no you na kimi ni
そよ風になびく小さな花のような君に

Hajimete deatta hi wa tooku
初めて出会った日は遠く”

Arra eszméltem föl, hogy egy nő rázogatja a vállam. A kis stuardess kalapja és a kontyba kötött haja. Japán nő volt. Angolul szólítgatott. Legalábbis, a szája mozgásából ezt vettem ki. Lustán kivettem az Ipod fülesét.

“Aishiteru…

愛してる…”

Hangzott fel az egyik kedvenc zenészem, egyik számának utolsó dallam. Kikapcsoltam a lejátszót.

- Elnézést, hölgyem – kezdte angolul hajlongva. Most vettem észre, hogy egy másik japán, egy férfi állt mögötte, lehajtott fejjel. Te jó ég mi következik még? Lezuhan a repülő? Igen biztosan ez fog történi, kigyullad a szárny és mind meghalunk.

- Mit szeretne? – kérdeztem vissza az anyanyelvén. Meglepődött fejet vágott. Hát igen japán vonásaim nem igen voltak, talán ha szemüveg volt rajtam, vagy ha mosolyogtam. A szemeimre inkább azt hitték, hogy természetesen húzottabb a szemem az átlagosnál és nem azért, mert japán az apám.

- Oh, beszéli a nyelvet?- kérdezte kicsit bátortalanul.

- Amint hallja – Már épp dugtam volna vissza a fülembe a zenémet, de nem mert a nő, a tábla szerint Hanashizu Yoko(花静 横), ebben megakadályozott.

- Figyeljen, ha a csomaggal van gond, netán elvesztek, nem érdekel. – mondtam, mert úgysem számított volna. Papírjaim a kézipoggyászban, tehát a kistáskámban, pénzem elegendő. Szóval, ruhára nem lesz gondom, mert megveszem, ha kell.

- Nem erről van szó – mondta tárgyilagosan. Kicsit félrelépet és így még jobban szemügyre vehettem az eddig mögötte álló férfit. – A fiatalúr, későn vett jegyet a gépre és a rendszerünkben hiba történt és nem vettük észre, hogy minden hely már foglalt az első osztályon. – kezdett gyors magyarázkodásba Én körbe néztem, igaz is, tényleg csak mellettem volt hely.

- Ez már a maguk hibája, keressen helyet a turista osztályon – válaszoltam nyersen.

-De kérem, engem ezért ki is rúghatnak – vallott nekem színt a nő kicsit eltorzult arccal. A férfira pillantottam, aki megrökönyödve nézett engem. Már az első osztályon minden szempár minket figyelt. Nagyot sóhajtottam.

- Rendben, – egyeztem bele – de ha legközelebb összefutunk, fizet nekem egy kávét – mondtam Hanashizu Yoko-nak intézve, akiről lerítt, hogy mennyire megdöbbent a kijelentésemen. Pedig én csak laza akartam lenni. – Na, mi lesz már, mert még a végén meggondolom magam! – vetettem oda a férfinak.

- Köszönöm – hajlongott előttem a nő.

- Van mit – ezzel le is zártam a témát és beraktam a fülesem, majd az ablak felé, behúzódzkodtam. Rezget a mobilom a zsebemben. Csak egy e-mail. Elővettem, majd elolvastam, azzal kikapcsoltam. Valószínű apám titkára küldte, csak azért, hogy ne idegenbe érkezek. Kocsit küldetnek ki elém.

- Hölgyem!- szólított meg a mellettem lévő férfi, amit csak azért hallottam, mert ép lejárt egy szám.

- Igen? – Kivettem a fülesemet és belenéztem a kék szemeibe kérdőn. Japán és kék a szeme? Jó mondjuk az enyém meg zöld, de érthető okokból. Biztos kontaktlencse.

- Lassan felszállunk, be kéne kapcsolnia a biztonsági övet – közölte velem.

- Rendben – lustán kezdtem el babrálni az övvel. Ha belegondolok, hogy végig mellettem fog ülni valaki, a kicsit sem rövid út alatt, akkor képes lettem volna kiugrani a repülőből. Végre sikerült bekapcsolnom az övet és akkor szólalt meg a hangos bemondó, hogy hamarosan felszállunk. Ismét bedugtam a fülesem. Valahol a harmadik szám után bealudhattam. Arra kelletem, hogy éhes vagyok. Lassan, még csukott szemmel az Ipod után kezdtem matatni. Sikeresen kikapcsoltam. Kinyitottam a szemem. A mellettem lévő férfi ép valamit falatozgatott és nem csak ő, hanem még jó páran. Intettem a stuardessnek.

- Egy étlapot legyen szíves szervírozni – mondtam egy szőkének angolul. Ő bólintott. Két perc múlva egy étlappal tért vissza. Átnyújtotta nekem. Semmi finom nem volt.

- Kérnék egy almalevet és egy mézes krémest – nyújtottam vissza neki az étlapot.

- Éhes? – kérdezte a mellettem ülő férfi.

- Kicsit – Nem hittem, hogy már a repülőn használni fogom a második anyanyelvem.

- Kér? – kérdezte, a táljára mutatva, amin mindenfajta gyümölcs volt összevágva.

- Nagyon kedves, de nem köszönöm, nem kérek – már jött is a süteményem. A nő lerakta elém, amint a támlás tálcát lehajtottam. – Köszönöm – mondtam neki, még az almalevet is lerakta.

- Oh, és megkérhetném, hogy a kapitányi szekrényből, ide hozná nekem a laptopom – kértem meg a nőt, aki engedelmesen távozott.

- Elégé befolyásos lehet – szólalt meg mellettem a férfi. Én végigmértem. Ő ép egy szőlőszemet vett a szájába. Fekete frizura, mintha csak most lépett volna ki a fodrász szalonból. Egy testhez álló fekete póló és rajta szintén fekete ing. A nyakában valami „karmos” ezüstlánc lógott. Bevallom megtetszett a lánca. A szemöldöke pont, mint az enyém. Felfelé meredeken ívelő. Hát igen lázadó tini, lázadó korszakomból maradt még rám. Azóta nem volt normálisnak nevezhető szemöldököm. Eléggé jól nézett ki a férfi, de sejtésem szerint, legalábbis a beszédstílusából ítélve öregebb volt nálam. Egy tízessel biztos, persze ez meg sem látszott rajta.

- Nem, csak tudom kezelni az embereket – szólaltam meg végül. Ő csak megeresztett felém egy kedves kis mosolyt és folytatta a falatozgatást. Én is neki láttam. Eléggé finom volt. Már a gyümölcslevem ittam, mikor a szőke nő hozta nekem a laptopom.

- Köszönöm – fogtam meg, ahogy átnyújtotta. A n ő elvitte a terítékem, csak a gyümölcslevem maradéka volt az asztalkán. Én rátettem a laptopom, bekapcsoltam és hevesen gépelni kezdtem. Olyan tíz perc múlva mosolyogva konstatáltam, hogy végeztem, majd kikapcsoltam a gépet és leraktam a lábamhoz.

- Mit írt? – érdeklődött a férfi.

- A naplómat – megittam a maradék gyümölcslevem. Egy hümmögés volt rá a válasz.

- Tudja, nem mintha olyan érdekes lenne az életem, de félek, hogy ha nem írom le a velem történteket, a fontos dolgokat elfelejtem – magyarázkodtam neki, nem is tudom miért.

- Van benne valami – mondta kicsit dallamosan. A hangja olyan ismerős volt. Legalábbis azt hittem, hogy ismerős. Az iPod után kutattam és sikeresen megtaláltam. Valami jó számot kerestem rajta. Még nem raktam be a fülembe, így a mellettem ülő is hallhatta a számok részleteit, de aztán megállapodtam egynél. Már épp azon voltam, hogy a fülesemet berakom.

- Kitől hallgat? – kérdezte.

- Azt hiszem a férfi neve Gackt – mondtam a szám címét nézve a kijelzőn.

- Azt hiszi? – fordította felém a fejét.

- Igen, tudja kedvelem a hangját. Szerintem már önmagában a hangja maga a zene – végül is, ha már így hozta a sors, hogy lett egy szomszédom. Úgyse találkozunk többet az életben.

- Jól nézz ki a férfi?- érdeklődött.

- Nem tudom, még sosem láttam róla se képet se videót. Semmit – Felnéztem rá. – Tudja, otthon mindig úgy rendelem meg a cdket, hogy már a szállító cégnél kicserélik a borítót egy fehér lapra és csak az előadó nevét és az albumét írják rá. Netán pár fontosabb dolgot – magyarázkodtam, ismét, mert kicsit meglepett volt a férfi. Erre csak egy morgás félét kaptam.  Néha ez a japán viselkedési forma ki tudott készíteni.

- Így nem leszek elfogult az előadóval szemben. Ilyenkor csak a zene számít, semmi más – folytattam a magyarázkodást.

- Zenével foglalkozik? – kérdezte.

- Bárcsak azzal foglalkoznék – válaszoltam neki.

- Miért énekel?

- Zongorán és hegedűn meg gitáron játszom, és igen szoktam énekelni is – dőltem hátra az ülésen és a jobb fülesem beraktam, így balról még mindig hallhattam a férfit.

- Biztos szép hangja lehet – vágott gondolkozós fejet.

- Ha ön mondja, de ha most megbocsájt, nekem pihennem kell. Mire japánba érek kellemetlen találkozások hadával kell szembenéznem – mondtam fél mosollyal.

- Ismerős érzés – mondta és ezzel le is zártuk a témát. Legközelebb már leszállás előtt fél órával ébredtem fel.

- Ah, hamarosan leszállunk – közölte velem a mellettem ülő férfi.

- Hm – Igen, már én is kezdem a morgást, meg hümmögést. Ezek a japánok…

Félóra múlva valóban leszálltunk. Narita állomás.

- Akkor, remélem, még találkozunk. Vigyázzon magára – a férfivel együtt léptünk ki az ajtón. Úgy látszik nem voltak csomagjai, vagy lehet, hogy mint nálam utána lesz küldve. Nem tudom.

- Ön is – mondtam és kicsit biccentettem felé. Az autó már valóban kin várt. A sofőrnél volt egy névtábla. A japán nevem szerepelt rajta.

- Nakamatsu Ayumi oj(iy)ou-san. – hajolt meg előttem a sofőr.

- Igen – válaszoltam biccentve. Kinyitotta az ajtót, majd beültem. Ő került egyet és ő is beült. Az ablakból még láttam, hogy az a férfi a gépről szintén beszállt egy kocsiba és már indultak is.

Az út unalmasnak bizonyult.

- Untenshu-san(söfőr), hova megyünk?- kérdeztem a sofőrt.

- Nakamatsu iinchou-san(委員長さん) látni szeretné – közölte velem. Hát eljött a pillanat, hogy láthatom apámat. Nem mintha annyira örültem volna neki. Sőt taszított ez az egész tokiósdi. Unalom lesz az egész. Mit fogok én egy évig itt csinálni?