Jean T.(Taylor) Pound - Az igazi vér(True Blood) - 1.Fejezet

Lektorálta, Ani-chan köszönet érte!

1. Fejezet
A halott halála

A nevem Jean T. Pound, talán hallottál már rólam. Életem korántsem nevezhető átlagosnak; eddigi huszonkét évem során rengeteg furcsa dolog történt velem. Kezdem a legfontosabbal: öt éve árva vagyok. A szüleimet vámpírok ölték meg. Jogosan tennéd fel a kérdést: mit érzek most? Semmit. Sosem voltak jó szülők, kihívták maguk ellen a sorsot. Tizenhét éves voltam, mikor arra mentem haza az esti különóráimról, hogy vérbe fagyva fekszenek a padlón. Először meglepődtem, majd arra gondoltam: mi lesz velem? Pánikba estem… A tömény halálszagtól hányingerem lett. Csak húsz perc után tudtam rászánni magam, hogy kihívjam a mentőket és a rendőrséget. Egy éjszakát a kapitányságon töltöttem, másnap árvaházba küldtek. Három nap után hazaszöktem, és hamarosan találkoztam azzal, aki megváltoztatta az életemet. A neve Godric. Mielőtt felmerülne benned a kérdés, nem ő ölte meg a szüleimet. Ismerte a gyilkosokat, és később a szemem láttára bosszult meg mindent. Akkor gyilkolt utoljára, legalább is nekem ezt mondta. 

Kereset nekem egy befogadó családot. Papíron a nevelőszüleim lettek, de Godric vigyázott rám, és vele laktam. Ő viselte gondomat, ő tanított. Rövid idő után egy beszélgetés alkalmával elmondta, miért vett magához. Legnagyobb meglepetésemre megmutatta a családfánkat, amit régóta vezetett. Kiderült, hogy én az ő százszoros ükunokája vagyok. Meglepődtem; nem gondoltam, hogy ilyen idős. Szerinte az ő korában már háromgyerekes anya lennék. Néha kiakasztó tudott lenni. Sokszor terelődött a téma a családra. Az egyik ilyen beszélgetés alkalmával elmesélte, hogy születésem óta figyelte minden lépésemet - szerintem kicsit túlzott. Együttélésünk elején sokszor kérdezte, nem hiányoznak-e a szüleim. Erre egyértelmű nem volt a válaszom. Felmerült bennem a kérdés: ha figyelte minden lépésemet, arról miért nem tudott, amit velem műveltek? Mosogatás közben meséltem el neki. Nem a legmegfelelőbb időpontot választottam, ugyanis a keze ökölbe szorult, és a benne lévő pohár összetört. 

Sokszor hagyott egyedül. Előfordult, hogy két hónapig nem is láttam. Nem sokkal megismerkedésünk után derült fény a vámpírok létezésére, Godricnak ekkoriban sok dolga volt. Adott a véréből, és azt mondta, ha bajban leszek, megvéd. Szerencsére soha nem kerültem bajba, legalább is olyanba nem, ahol elkelt volna a segítsége. Azért volt pár izgalmas kalandom: egyszer például egy bolti rablás színhelyére kerültem; rossz időben voltam rosszhelyen, de megvédtem magam. Mire Godric megérkezett, én már a második rablónak kötöttem hátra a kezét. Ezután két hétig velem maradt. Napokig hallgattam a jobbnál jobb kérdéseit: „Milyen volt?” „Nem féltél?” „Mit éreztél?” Erre csak egyféle választ tudtam adni: mintha a véremben lenne. 

Aztán mesélt a nagyszüleimről, akiket én sosem ismertem. Édesanyám két éves volt, amikor a nagyi meghalt egy utcai banda háborújában. Nagyon rossz környéken laktak abban az időben. Godric ismerte a nagyapámat is – róla sose meséltek a szüleim, nem is faggatóztam. Elmondta, hogy ő ölte meg, mert nem akarta, hogy a nagyapám vére keveredjen a nagyanyáméval. Sajnos későn gondolkodott, hiszen ekkor már élt a lányuk, aki néhány év múlva összekötötte az életét egy férfival, és kapcsolatuk gyümölcseként megszülettem én. 

A képességeim csak tizennyolc éves korom előtt jelentkeztek. Godric sokszor mondta, hogy különleges vagyok, de kérdésemre egyszer sem adott egyértelmű választ; ráncolta a homlokát, és megjegyezte, hogy az illatom íncsiklandó. Ezzel nem sokat tudtam kezdeni. 

Megismerkedésünk után egy évvel kerültem gimibe. Azt az évet azon a helyen töltöttem, amit az otthonomnak nevezhetek. Godric főleg nyelvekre tanított. Sokszor csak az épp aktuálison volt hajlandó beszélni velem. Mikor már nagyon elegem volt, és szitkozódni kezdtem, mindig azt mondta, bármikor szükségem lehet rá. Így hát tűrtem, és okosodtam. 

A harmadik tanítási napon veszítettem el a szüzességem. Amikor Godric megérezte, meg akarta ölni a fiút. Csak azért nem tette meg, mert azt mondtam, akkor végzek magammal. A gondolattól mélyen magába zuhant. Húsz percig ült mozdulatlanul. Mikor elviselhetetlenné vált a csend, letérdeltem elé, és elmondtam, mi nyomja a szívemet. 

- Nem akartam örökre szűz maradni… Ez nem nagy dolog. Felkeltetted a kíváncsiságomat azzal, hogy elmesélted, a te korodban milyen volt – súgtam halkan. 

- Azóta eltelt kétezer év – motyogta. 

- Ez fontos volt nekem, túl kellett esnem rajta. Korlátozva éreztem magam, Godric. Tudom, hogy féltesz, de ez csak sex volt, nem hajtóvadászat. Nincs semmi bajom, csak nem vagyok már szűz. Egy alkatrésszel kevesebb –poénkodtam, mire élesen rám nézett, aztán szerencsére megenyhült. 

- Azért szólhattál volna, hogy mire készülsz – mondta, és hosszan megcsókolta a homlokom. 

- Sajnálom, nem tudtam, hogy érezni fogod – csókoltam bele a tenyerébe. Megsimogatta az arcomat. 

- Nagyon szoros a köztünk lévő kötelék. Fogantatásod óta részesülsz a véremből. 

Ezután kicsit könnyebb volt az élet. Nem kért számon minden tettem miatt; hagyta, hogy éljem a gimis életemet. A végzős bulim után egy borítékot kaptam tőle ajándékba. 

- Mi ez? – kérdeztem. 

- A tied, bontsd ki! – mondta mosolyogva. 

Minden apró részlet, mozzanat az emlékezetembe vésődött: hajnali három óra volt… a teraszon ültünk. Hatalmas lelkesedéssel bontottam ki a vastag borítékot. Kivettem a papírokat, és lassan, figyelmesen olvastam, egyiket a másik után. Az ötödik lap után megálltam. 

- De hiszen ez… 

- A teljes vagyonom, amit hosszú életem során összegyűjtöttem – közölte. 

- Miért mutatod ezt meg nekem? Akkor szoktak az emberek ilyeneket kapni, mikor valakijük meghalt –nem igazán értettem. 

- Jean… - leguggolt mellém, és megsimította az arcomat. – Felnőttél, már nincs rám szükséged. 

- De miért? - kérdeztem zaklatottan. Felállt, és hátat fordított. 

- Itt az idő, Jean – csak ennyit mondott… S már tudtam, hogy találkozni akar a Nappal. 

- Biztos ezt akarod? – inkább kérdeztem, mert tudtam, hogy semmit nem érne, ha ellenkeznék, vagy könyörögnék. Bólintott. 

- Mikor? – kérdeztem elcsukló hangon. 

- Holnap elmegyek – mondta, még mindig másfelé nézve. Nem bírtam tovább, sírni kezdtem. Csak folytak a könnyek hangtalanul. Néma gyász volt ez; ő volt az első ember, akit őszintén, szívből szerettem. Tíz perc múlva valahogy összeszedtem magam – neki se lehet jó így látni. Letöröltem a könnyeimet, és felálltam, hogy hátulról átölelhessem. 

- Mielőtt elmész, szeretnék valamit adni – mondtam, és bevonszoltam a házba. A szobámba mentünk. Leültem az ágyamra, és magam mellé húztam. 

- Jean, én… - súgta halkan. 

- Az ük ük ük ük ük… tudod te, milyen nagy apám vagy Godric – mondtam kicsit dorgálón, mert tudtam, mire gondol. – Szeretném ha… - Félresöpörtem a hajamat, és a nyakamhoz húztam. 

- Jean… - súgta. Magamon éreztem hideg leheletét. 

- Kérlek! Ez az én ajándékom – erősködtem. Közelebb húzódott, a karjába vett, megcirógatta a hajamat, és megharapott. Először nagyon fájt, aztán csak azt éreztem, hogy a nyakamat szívja, és a vér lassan távozik a testemből. Lassan szívta, minden cseppjét ki akarta élvezni. Öt perc után kezdett könnyű lenni a fejem, s ő kezdett megrészegülni. Az egyik keze már a mellemen volt, de nem vettem zokon. Tudtam, hogy utoljára látom, mindent meg akartam adni neki. Kis idő múlva befejezte, de nem engedett el. A saját vérével eltüntette rólam a harapásnyomot, azután magához vont, vérző nyelvét bedugta a számba… megcsókolt. Tiltakozni akartam, de a vére megbolondított. Csókolóztam az ük-ük nagyon nagy nagyapámmal. Ettől a gondolattól tértem vissza a valóságba. Ellöktem magamtól. 

- Godric… - Kissé rekedt volt a hangom. Ismét próbálkozott. 

- Godric, az ük-ük unokád vagyok! – mondtam hangosan, mire ő is feleszmélt. A vérem megrészegítette. Láttam rajta, hogy bánja, amit tett. Felállt, és puszit nyomott a homlokomra. 

- Vigyáz magadra, Jean – szólt vissza az ajtóból. Ez volt az utolsó mondata hozzám… örökre kilépett az életemből. 

Egy hónap múlva érkezett egy általa írt levél, amiben elbúcsúzott, és mindent rám hagyott. Hosszú levél volt, egyenes és tisztázó. A végén ez állt: „Te hoztad a változást az életembe.” Az aláírásnál volt pár vércsepp… a könnyei. Egy egész hétig nem mozdultam ki a házból, szinte csak sírással töltöttem az időt. Nagyon fájt a távozása. Titkon abban reménykedtem, hogy kétezer év után nem lesz elég bátorsága ahhoz, hogy égni akarjon. Úgy tűnik, lebecsültem az akaraterejét. Megtette… Meghalt, visszafordíthatatlanul. 

Az egy hét letelte után megembereltem magam, és teljesen új életet kezdtem.