Norin Brightmore-Véres lapok- 1/1. Fejezet

1.Fejezet
I. A Könyv

1.Isteni színjáték

- Agron mester? Agron mester? – szólította mesterét egy fiatal fiú, aki tán, kinézete ellenére, többet tapasztalt, s élt meg, mint bármelyikünk.

- Itt vagyok, Krimet! – nézett fel egy igen ősz, ráncos férfi épp a munkájából. Szabad bal kezével most hosszú szakállán igazított egyet, amely has középig érhetett.

- Agron mester, mikor készül el? – kérdezte rápillantva a mester keze alatt heverő munkára.

- Fiam, azt nem sürgeti idő, ki élete munkáján dolgozik – szólt ismét elhalló, megviselt, remegő és öreges hangján, mire megint eszközt váltott.

- Igen, Agron mester – hajtott fejet ifjú tanítványa a nagy és igen öreg Agronnak, majd távozott a felfelé vezető lépcsőn, az épp eléggé poros és sötét, kőfalas, hideg helységből.

Agron, a mester ismét elmélyült a munkában. Az idő vasfoga igen megviselte a szorgos öreget. Kezei remegtek, szemei táskásak voltak, bőre löttyedt, lelkének tükre sokat megélt és hályogos, de volt egy valami, mit nem vesztett el az idő során, sőt fejlesztette azt. A tudása. A mester ismét eszközt váltott, de most nem használta csontos vén kezét, hanem mintha csak egy zsinóron húzta volna hegyes, fém munkálóját, úgy csúszott végig az, a korhatozó fa munkalapon. Mikor az megállt előtte, csak behunyta rossz szemeit, és dolgozott tovább. Szorgalmasan munkálódott a levegőben a hegyes véső, és hol egy fémszállal futatta körbe a cérnaszövetet, hol éppen végig karcolt rajta, ami így csengő hangot hallatott.

Éjt nappallá téve dolgozott az öreg. Őt nem sürgette idő vagy halál, amihez igen közel állt a környezetében lévők szerint.

Krimet kilépve a rozoga fa ajtón, ismét a fényben érezhette magát. Pár másodperc kellett azért neki, hogy hozzászokjon a fényességhez, pedig öt percet sem töltött el a sötét műhelyben. Minden fehér volt. A fehér színes skálája. Volt, mi csillogó, volt, mi matt, vagy fényes fehéren vibrált a térben. Krimet elindult a hozzáeső legközelebbi folyosón.

- Krimet! Krimet! – szólította meg egy szőke fiú az imént távozni készülőt.

- Igen, Caine? – kérdezte Krimet, aki már látszatra is szöges ellentéte volt Cainenak, haja barna volt és szemei melegséget tükröztek.

- Milyen a mester állapota? – kérdezte, de kék szemei hidegek maradtak, mintha nem is ő tette volna fel a kérdést.

- Már megint a vénember alakjában játssza a haldoklót. – Talán ezek a szavak más szájából megvetést tükröztek volna, de az övében őszinte aggodalom volt hallható. – Egyébként, hogy kerülsz ide, és miért kérdezed? – Krimet tudta, hogy Caine-tól szokatlan ez a nagy érdeklődés.

- Namin küldött, hogy nézem meg Agront, de…

- Agron mestert – javította ki Krimet.

- Igen, őt – helyeselt Caine. – Na, szóval, de mivel te az előbb voltál nála, nekem már fölösleges lemennem abba a pöcegödörbe.

- Megtanulhatnál már végre tiszteletteljesen beszélni – figyelmeztette Krimet.

- Persze, persze. Attól még, hogy vagy tízezer év van köztünk, nem kéne, hogy neked álljon feljebb – közölte kicsit sértődötten Caine, és sarkon fordulva otthagyta Krimetet, és távozott a másik irányba.

A beszélgetés óta már több hét is eltelt, persze az ő szemükben az idő nem létezett, csak az örökké való.

Agron mester még mindig a könyvön dolgozott. Már díszes mintájú lapok voltak a borítóba fűzve, és az egyik ilyen lapra éppen írt, de nem akármilyen módon, mint nekünk embereknek szokás, hanem ő csak a mutatóujját mozgatta a sorok helye fölött, s mormolta a szavakat, sugározta a gondolatokat, így lassan megtöltve lapról-lapra a könyvet.

Csodával határos módon a könyv már elkészültnek látszott, de mint mondják, a látszat néha csal.

Kinyílt a pincehelység ajtaja, szinte hangtalan léptek zaja verte fel a dolgozó öregurat a munkából. Minden lépésnél többhetes por szállt fel a szú rágta lépcsőkről és olykor nyikorgott is egyet a felvert porcicákhoz.

Agron mester eddig csak hallgatta a lefelé közelítőt, de most már rá is emelte a fejét.

- Oh, Namin! – szólította nevén az érkezőt.

Mi tagadás, a látvány olyan volt, mint szeméttelepen a fénylő arany.

- Agron, lehetne arról szó, hogy a jelenlétemben leveted ezt a szörnyű alakot! – kérte meg a mestert Namin. Alakja kecses volt. A fehér ruhája csak úgy vibrált a helységben. Fehér bőre selyemként hatott, szemei nagyok és barnák voltak, hullámos haja szintúgy és hátközépig ért.

- Természetesen, Namin – mondta öreg hangján. A vénember megrázta magát, és mintha csak egy ázott kutya rázta volna magáról le a vizet, úgy rázta le ő a vénember jelmezt.

Barna haj, barna szem. Magas férfi. Daliás herceg. Ezek lehetnének egy kívülálló első gondolatai, ha meglátná. Az öreg mester ruhái még mindig rajta lógtak, mivel meglehetősen bő lett Agron mesterre a ruha. Mester? Hány éves is lehet?

- Ha lehet, akkor már ezzel a porfészekkel is kezdj valamit, meg a ruháddal! – Namin hangja nem volt parancsoló, de az utolsó szó súlyát megnyomta, és végigmérve a férfit, egy fintorral kifejezte a ruhadarab iránt érzett undorát is.

Agron intett egyet a kezével, mire a szoba egy darabig halvány fényben derengett fel, és mikor alább hagyott ez a furcsa jelenség, mindent fehér borított. Tisztaság! Eltűnt az évezredesnek tűnő mocsok.

Ezalatt Agron alakja enyhe vibrálásba kezdett, és egy pislantásnyi idő alatt a vénember ruhája fehér csuklyás köntös szerűséggé vedlett.

- Parancsolj, Namin – mondta Agron, és egy intéssel Namin mögé idézett a semmiből egy kényelmes fotelt.

- Köszönöm – mondta helyet foglalván Namin.

Agron magának is idézet egy fotelt, és leült Naminnal szemben. Namin a szoba berendezését nézte és elnyugtázta magában, ha leszámítjuk az előbbi felfordulást, nem változott semmit a szoba.

- Öröm újra látni téged! – szólt Agron.

Namin felállt és Agron elé lépett. Agron ülve figyelte Namint. A tekintetük találkozott és szinte elválaszthatatlanul összefonódott.

- Hiányoztál! – simított végig Namin Agron arcán. Agron reakciója az volt, hogy a nőt magához húzta, így Namin Agronon kötött ki.

- Te is! – mondta Agron szenvedélyesen. Hová lett az a dolgos öreg, a remegő kezek?

Agron lassan közeledve Naminhoz megcsókolta. Hosszas percekig vívhattak harcot, de mi ezt már nem tudjuk meg.

A könyv felejtésbe merült, olyannyira, hogy egy lomtalanításkor Namin kidobta. Talán nem is a véletlen folytán. Talán csak azért, mert még mindig haragudott a könyvre. Végül is, csak ez a könyv tartotta attól vissza, hogy ne jöjjön újra össze kedvesével, vagy a könyv nem tehetett semmiről? Ha azt nézzük, Namin volt, aki összeveszett Agronnal. Az már másik kérdés, hogy Caine miatt.