2.Fejezet
Steven
Ismét napjainkban, Mia eldugott kis szobájában
Ültem a szobámban. Némán, hangtalanul. Visszagondoltam a nemrég történt eseményekre: Vajon igazat mondott az a Steven nevezetű fazon? Vagy csak a bolondját járatta velem? Ki lehetett ő? Apám halott, vagy anyám is titkol előlem valamit? Nem tudtam rá válaszokat találni magamban. Lassan vége az óráimnak. Mit mondjak anyunak? Az igazat? Ismét kérdések hada árasztott el. Az ágyra vetettem magam.
- Nyugodjon meg, úrnőm - hallatszott egy hang az erkély ajtó felől. Már megint az a fazon; az a Steven.
- Nem lehetne, hogy lekopsz! - álltam fel.
- Ne legyen velem ilyen ellenszenves - mondta és beljebb jött a szobában.
- Mit akarsz már megint? Meg egyébként is ne magázz! - Beletörődtem, hogy nem szabadulok ettől az alaktól egykönnyen, így elhatároztam, hogy ki fogom bírni a társaságát.
- Ahogy szeretnéd, úrnőm! - Reménytelen eset az ürge, az már biztos.
- Oké. Akkor játszunk. Én kérdezek és te válaszolsz. Rendben?
- Igen úrnőm - bólintott lassan.
- Miért vagy itt?
- Hogy tanítsalak, úrnőm.
- Miért akarsz tanítani?
- Apád parancsolta, és én ekként cselekszem most is.
- Apám ezek szerint él?
- Igen.
- Mióta figyelsz engem? - ez jó kérdés volt, mivel úgy látszik nem voltam paranoiás, mikor úgy éreztem valaki követ és figyel engem. Mindezt hosszú éveken át érezve, ami egyre csak erősödött.
- Születésed óta, úrnőm. - Már megint ez az úrnőm megszólítás.
- Lehetséges lenne, hogy elhagyod ezt az úrnőm megszólítást?
- Nem, úrnőm.
- Akkor parancsolom, hogy ne szólíts úrnődnek többet! - gondoltam, ha már „úrnőmnek” szólít, akkor úgy is viselkedek vele.
- Igen is, kisasszony - halvány mosolyt láttam az arcán, ami rögtön el is tűnt.
- Reménytelen eset vagy - csóváltam meg a fejem.
- Mondd csak, Steven ugye?
- Igen.
- Ha elfogadom az ajánlatod, hogy taníthatsz, akkor utána mi fog következni?
- Tanítani foglak.
- Értem, de ez egy kicsit fura? Nem gondolod? - kérdeztem.
- Hogy érti, kisasszony? - felvonta a szemöldökét.
- Eddig nem úgy volt, hogy apám elé akarsz vinni? Mondd, azóta mi változott, hogy most szimplán tanítani akarsz?
- Gondoltam jobb, ha felkészültebben mész apád színe elé - hazugság szagot éreztem a levegőben.
- Hazudsz! - kiáltottam. Valószínű a zaj hatására anyu felfelé tartott a lépcsőn.
-A franc! Tűnj el! - mondtam és én ismét láthatatlanná váltam. Ő egy örvénylő izén keresztül köddé vált.
- Mia? Már is megjöttél? - nyitott be anyu az ajtón.
Én láttam őt, de ő nem látott engem. A fejét megcsóválta és kiment az ajtón. Én ismét láthatóvá váltam. Már csak 30 perc volt az órámból, ami azt jelentette, hogy 40 percig még bujkálnom kell a saját házamban, a saját anyám elől.
Nem éreztem, hogy most Steven a szobámban lett volna. Kétszer körbejártam a szobámat, de sehol nem találtam. Eltűnt.
- Steven? - Nem hiszem el, hogy már szólítgatom. Nem volt a szobámban, de abban a pillanatban ismét egy ilyen örvénylő izé jelent meg és kilépett belőle.
- Szólítottál? - kérdezte, és bezárult mögötte az a valami.
- Ez mi volt?
- Egy dimenzió kapu - jelentette ki tök nyugodtan.
- Az nem lehet… - képedtem el.
- Már miért is ne lehetne?
- Hol voltál az előbb?
- Egy másik világban.
- Aham. Hogy működik? - nem válaszolt. - Mondd, már el! Ne csináld ezt velem! - hangosabb voltam a kelleténél, így ismét anyu tartott fel a lépcsőn, de szerencsére visszafordult.
- A francba! - káromkodtam, de már halkabbra fogtam magam.
- Na, jó akkor legyen ez az első leckéd - mondta.
- Remek! - lehuppantam az ágyra és érdek feszítve figyeltem.
- Először is a dimenziókról mesélek. Nos, megszámlálhatatlan világok keletkeznek e percben és körülbelül ugyanennyi pusztul el. Mi most egy belső dimenzióban vagyunk. Ezt úgy kell elképzelni, hogy van egy labda... - abban a pillanatban a kezével csinált valami furát és egy labdaszerű, valószínűleg energia gömb lebegett körülötte. Elképesztő volt. -... ez a belső dimenzió, és egyben a legstabilabb is, ha ezzel történik valami, akkor az összes többi megsérül, és előbb utóbb összeomlik. Ennek a dimenziónak van több rétege. - gömb körül most energia csíkok jelentek meg, mint a naprendszerünkben a bolygóknál, mikor berajzoljuk a pályájukat. - A rétegek hozzá tartoznak a belső dimenzióhoz - mutatott a gömbre. - Ezek is ugyanolyan világok, mint a „gömb”, viszont annak csak halvány lenyomatai, így van az, hogy az egyik világban halott vagy, a másikban gazdag, a harmadikban politikus, és még lehetne sorolni, de itt még nem ér véget - egy újabb gömb jelent meg, utána az körül is energia körök. - Mint egy országnak, itt a dimenziónak is vannak szomszédjai, és azoknak is vannak szomszédjaik, és így tovább. - Egyre több gömb jelent meg. – Mi tudunk ezek között ugrálni. Az nem számít, hogy külső vagy belső, vagy egy másik szomszédos dimenzió halmaz.
Mi képesek vagyunk ezeket a határokat áthágni, új lehetőségeket megnyitni. – Úgy látszik véget ért a bemutató, mert az összes energia gömb eltűnt.
- Ez óriási! - ismét hangos voltam, de már anyu nem jött fel az emeletre. - Mondd csak velem találkoztál már máshol is? - kérdeztem érdeklődve.
- Nem - hangzott az egyöntetű válasz.
- Nem? Miért?
- Neked nincs lenyomatod - jelentette ki halál komolyan.
- Nincs? Hogy-hogy? - kérdeztem meglepődve.
- Mert az apád lánya vagy. - Hamar beletörődtem, mivel sose akartam testvért.
- És neked van lenyomatod?
- Nincs.
- Miért?
- Meghaltak.
- Részvétem.
- Ugyan.
- Vigyél el, kérlek! - kérleltem. - Valami szép virágos nyugodt tájra.
- Nem lehet.
- Miért?
- Mert te még nem tudsz megnyitni kapukat.
- Akkor megpróbálkozom vele.
- Nem fog menni, hatalmas erő kell hozzá és elsőre senkinek se megy.
- Én nem vagyok senki! - Úgy látszik hatott rá.
- Akkor próbálkozz.
- Remek! - pattantam fel az ágyról.
Lássuk csak, vajon ő hogy csinálhatta. Megvan! Mindent elmondott, amit csak tudnom kell, ezt fogom felhasználni. Becsuktam a szemem, de akkor hirtelen valami mondani valóm támadt.
- Te Steven?
- Igen.
- Az X-men létezik? - Kicsit vicces volt a kérdésem.
- Igen.
- Woo, de király! Hogy lehetséges?
- Egyes belső dimenzióban lévő emberek képesek átlátni egy hozzá tartozó külső dimenzióba, így születhetnek olyan alkotások, mint az X-men, vagy egyéb más történet. Persze van mikor a dolgoknak a felese igaz, mivel lehet, hogy ez a bizonyos kapcsolat, csak ideiglenes – osztotta meg velem.
- Remek! - ismét behunytam a szemem és hagytam, hogy utat törjön bennem a tudat, hogy nem csak ez a naprendszer, univerzum létezik, hanem válogathatok kedvemre a sok ezer közül.
Kinyitottam a szemem és egy hasonló örvénylő kaput pillantottam meg, mint Stevené, csak az enyém nem fekete volt, hanem ezüst.
- Steven, ez rendben van így, mármint a színe? - kérdeztem.
- Persze, ez utalhat a személyiségre, vagy ép a hangulatra is - mondta és közelebb jött az örvényemhez, ami még mindig ugyanúgy kavargott.
- Bemegyek!
- Várj, nem tudhatod mi vár rád ott. Kitudja, lehet, hogy dinoszauruszok fognak széttépni. - Megtorpantam. - Előre megyek. - Belépett az örvényembe és eltűnt. Én vártam, de nem kellett sokat, mivel hamarosan ismét megjelent. - Jöhetsz.
Eltűnt, én meg követtem őt. Olyan volt, mintha csak egy ajtó küszöbén kellett volna átlépnem, csak itt nem egy másik szobában találtam magam, hanem annál sokkal nagyobban. Egy új világban. Körbenéztem. Vízesés, virágok, madarak, csönd, nyugalom.
- Pöpec! - kiáltottam föl és a fához rohantam.
- Elsőre nem is rossz, habár tudtam, hogy menni fog - mondta Steven.
- Szuper! Most már visszamehetünk! - mondtam és a szobámra koncentrálva ismét megnyitottam az ezüst kaput.
Beléptünk az örvénybe és ismét a szobában találtam magam. Esteledett.
- Steven, mi történt? Az előbb még csak délután volt - meg voltam lepődve.
-A dimenziók közti időeltolódás. Minél távolabb van a te világodtól az a dimenzió, ahova utazol, annál több idő telik el, míg ott vagy. Pár percet töltöttünk ott, de mire vissza értünk beesteledett - mondta halál nyugodtan.
- Ez nagyon durva! Már rég itthon kellett volna lennem! - kiabáltam. Csönd, zavaró csönd tört a szobára. Megnyitottam egy kaput, most fura mód nem ezüst volt, inkább kékes és átlátszó.
- Hova mész? - kérdezte Steven érdeklődve.
- Le, hogy a kapun tudjak bejönni. Velem jössz? - kérdeztem.
- Igen.
Beléptünk az örvénybe, és rögtön a kapunk előtt találtuk magunkat.
- Honnan tudtad, hogy ez bejön? - kérdezte.
- Mi?
- Hogy egy dimenzión belül is tudsz így utazni.
- Nem tudtam. - Nyitottam ki a kaput. - Bejössz?
- Nem hiszem, hogy ez jó ötlet - mondta.
- Miért nem? Bemutatlak, anyunak, mint egy barátomat és akkor jöhetsz tanítani, amikor akarsz - mondtam neki és a bejárati ajtó elé mentem. - Ez parancs! - tettem hozzá.
- Rendben. – Lépett mögém.
Én benyitottam az ajtón…
- Tanítani foglak.
- Értem, de ez egy kicsit fura? Nem gondolod? - kérdeztem.
- Hogy érti, kisasszony? - felvonta a szemöldökét.
- Eddig nem úgy volt, hogy apám elé akarsz vinni? Mondd, azóta mi változott, hogy most szimplán tanítani akarsz?
- Gondoltam jobb, ha felkészültebben mész apád színe elé - hazugság szagot éreztem a levegőben.
- Hazudsz! - kiáltottam. Valószínű a zaj hatására anyu felfelé tartott a lépcsőn.
-A franc! Tűnj el! - mondtam és én ismét láthatatlanná váltam. Ő egy örvénylő izén keresztül köddé vált.
- Mia? Már is megjöttél? - nyitott be anyu az ajtón.
Én láttam őt, de ő nem látott engem. A fejét megcsóválta és kiment az ajtón. Én ismét láthatóvá váltam. Már csak 30 perc volt az órámból, ami azt jelentette, hogy 40 percig még bujkálnom kell a saját házamban, a saját anyám elől.
Nem éreztem, hogy most Steven a szobámban lett volna. Kétszer körbejártam a szobámat, de sehol nem találtam. Eltűnt.
- Steven? - Nem hiszem el, hogy már szólítgatom. Nem volt a szobámban, de abban a pillanatban ismét egy ilyen örvénylő izé jelent meg és kilépett belőle.
- Szólítottál? - kérdezte, és bezárult mögötte az a valami.
- Ez mi volt?
- Egy dimenzió kapu - jelentette ki tök nyugodtan.
- Az nem lehet… - képedtem el.
- Már miért is ne lehetne?
- Hol voltál az előbb?
- Egy másik világban.
- Aham. Hogy működik? - nem válaszolt. - Mondd, már el! Ne csináld ezt velem! - hangosabb voltam a kelleténél, így ismét anyu tartott fel a lépcsőn, de szerencsére visszafordult.
- A francba! - káromkodtam, de már halkabbra fogtam magam.
- Na, jó akkor legyen ez az első leckéd - mondta.
- Remek! - lehuppantam az ágyra és érdek feszítve figyeltem.
- Először is a dimenziókról mesélek. Nos, megszámlálhatatlan világok keletkeznek e percben és körülbelül ugyanennyi pusztul el. Mi most egy belső dimenzióban vagyunk. Ezt úgy kell elképzelni, hogy van egy labda... - abban a pillanatban a kezével csinált valami furát és egy labdaszerű, valószínűleg energia gömb lebegett körülötte. Elképesztő volt. -... ez a belső dimenzió, és egyben a legstabilabb is, ha ezzel történik valami, akkor az összes többi megsérül, és előbb utóbb összeomlik. Ennek a dimenziónak van több rétege. - gömb körül most energia csíkok jelentek meg, mint a naprendszerünkben a bolygóknál, mikor berajzoljuk a pályájukat. - A rétegek hozzá tartoznak a belső dimenzióhoz - mutatott a gömbre. - Ezek is ugyanolyan világok, mint a „gömb”, viszont annak csak halvány lenyomatai, így van az, hogy az egyik világban halott vagy, a másikban gazdag, a harmadikban politikus, és még lehetne sorolni, de itt még nem ér véget - egy újabb gömb jelent meg, utána az körül is energia körök. - Mint egy országnak, itt a dimenziónak is vannak szomszédjai, és azoknak is vannak szomszédjaik, és így tovább. - Egyre több gömb jelent meg. – Mi tudunk ezek között ugrálni. Az nem számít, hogy külső vagy belső, vagy egy másik szomszédos dimenzió halmaz.
Mi képesek vagyunk ezeket a határokat áthágni, új lehetőségeket megnyitni. – Úgy látszik véget ért a bemutató, mert az összes energia gömb eltűnt.
- Ez óriási! - ismét hangos voltam, de már anyu nem jött fel az emeletre. - Mondd csak velem találkoztál már máshol is? - kérdeztem érdeklődve.
- Nem - hangzott az egyöntetű válasz.
- Nem? Miért?
- Neked nincs lenyomatod - jelentette ki halál komolyan.
- Nincs? Hogy-hogy? - kérdeztem meglepődve.
- Mert az apád lánya vagy. - Hamar beletörődtem, mivel sose akartam testvért.
- És neked van lenyomatod?
- Nincs.
- Miért?
- Meghaltak.
- Részvétem.
- Ugyan.
- Vigyél el, kérlek! - kérleltem. - Valami szép virágos nyugodt tájra.
- Nem lehet.
- Miért?
- Mert te még nem tudsz megnyitni kapukat.
- Akkor megpróbálkozom vele.
- Nem fog menni, hatalmas erő kell hozzá és elsőre senkinek se megy.
- Én nem vagyok senki! - Úgy látszik hatott rá.
- Akkor próbálkozz.
- Remek! - pattantam fel az ágyról.
Lássuk csak, vajon ő hogy csinálhatta. Megvan! Mindent elmondott, amit csak tudnom kell, ezt fogom felhasználni. Becsuktam a szemem, de akkor hirtelen valami mondani valóm támadt.
- Te Steven?
- Igen.
- Az X-men létezik? - Kicsit vicces volt a kérdésem.
- Igen.
- Woo, de király! Hogy lehetséges?
- Egyes belső dimenzióban lévő emberek képesek átlátni egy hozzá tartozó külső dimenzióba, így születhetnek olyan alkotások, mint az X-men, vagy egyéb más történet. Persze van mikor a dolgoknak a felese igaz, mivel lehet, hogy ez a bizonyos kapcsolat, csak ideiglenes – osztotta meg velem.
- Remek! - ismét behunytam a szemem és hagytam, hogy utat törjön bennem a tudat, hogy nem csak ez a naprendszer, univerzum létezik, hanem válogathatok kedvemre a sok ezer közül.
Kinyitottam a szemem és egy hasonló örvénylő kaput pillantottam meg, mint Stevené, csak az enyém nem fekete volt, hanem ezüst.
- Steven, ez rendben van így, mármint a színe? - kérdeztem.
- Persze, ez utalhat a személyiségre, vagy ép a hangulatra is - mondta és közelebb jött az örvényemhez, ami még mindig ugyanúgy kavargott.
- Bemegyek!
- Várj, nem tudhatod mi vár rád ott. Kitudja, lehet, hogy dinoszauruszok fognak széttépni. - Megtorpantam. - Előre megyek. - Belépett az örvényembe és eltűnt. Én vártam, de nem kellett sokat, mivel hamarosan ismét megjelent. - Jöhetsz.
Eltűnt, én meg követtem őt. Olyan volt, mintha csak egy ajtó küszöbén kellett volna átlépnem, csak itt nem egy másik szobában találtam magam, hanem annál sokkal nagyobban. Egy új világban. Körbenéztem. Vízesés, virágok, madarak, csönd, nyugalom.
- Pöpec! - kiáltottam föl és a fához rohantam.
- Elsőre nem is rossz, habár tudtam, hogy menni fog - mondta Steven.
- Szuper! Most már visszamehetünk! - mondtam és a szobámra koncentrálva ismét megnyitottam az ezüst kaput.
Beléptünk az örvénybe és ismét a szobában találtam magam. Esteledett.
- Steven, mi történt? Az előbb még csak délután volt - meg voltam lepődve.
-A dimenziók közti időeltolódás. Minél távolabb van a te világodtól az a dimenzió, ahova utazol, annál több idő telik el, míg ott vagy. Pár percet töltöttünk ott, de mire vissza értünk beesteledett - mondta halál nyugodtan.
- Ez nagyon durva! Már rég itthon kellett volna lennem! - kiabáltam. Csönd, zavaró csönd tört a szobára. Megnyitottam egy kaput, most fura mód nem ezüst volt, inkább kékes és átlátszó.
- Hova mész? - kérdezte Steven érdeklődve.
- Le, hogy a kapun tudjak bejönni. Velem jössz? - kérdeztem.
- Igen.
Beléptünk az örvénybe, és rögtön a kapunk előtt találtuk magunkat.
- Honnan tudtad, hogy ez bejön? - kérdezte.
- Mi?
- Hogy egy dimenzión belül is tudsz így utazni.
- Nem tudtam. - Nyitottam ki a kaput. - Bejössz?
- Nem hiszem, hogy ez jó ötlet - mondta.
- Miért nem? Bemutatlak, anyunak, mint egy barátomat és akkor jöhetsz tanítani, amikor akarsz - mondtam neki és a bejárati ajtó elé mentem. - Ez parancs! - tettem hozzá.
- Rendben. – Lépett mögém.
Én benyitottam az ajtón…
Szia!
VálaszTörlésNagyon jó lett! Izgi, és sok mindent meg- és elmagyarázol benne :)
Várom a folytatást!
Puszii♥
Szia!
TörlésKöszi Cherry :) Már én is várom a folytatást (meg kell még írnom, habár már a fejemben van végig :) )
Puszi♥