8.Fejezet

Találkozások

A nap első sugaraival ébredtem. A napot fürdéssel kezdtem, igaz eléggé gyors menet volt. Tiszta ruhát húztam fel. Annyira unalmas, hogy az összes ruha, hasonló. Kiléptem a szobámból és mindjárt megcsapott a friss reggeli levegő. Megálltam Hitsugaya ajtaja előtt és kopogtam. Nem válaszolt senki.
- Hitsugaya? – semmi válasz nem jött ezért mással próbálkoztam.
- Hyourinmaru?- az ajtó kinyílt egy résnyire és Hyourinmaru nézett ki rajta. – Jó reggelt! – köszöntem mosolyogva. A zanpakutou csak morgott egyet. Tisztára, mint a hordozója. – Akkor ezek szerint Hitsugaya még alszik – gondolkoztam hangosan. Megfordultam majd leültem a verandára és a korlát egyik lábának dőltem, majd a tájat kezdtem kémlelni, jobb cselekvés híján. Az ajtó hangja jelezte, hogy Hyourinmaru visszatért a szobába. Tévedtem. Pár pillanat múlva már mellettem ült. Együtt néztük a tájat és a felhőket. Észrevettem, hogy zavart pillantásokat küld felém, biztos beszélgetést szeretett volna kezdeni, de nem tudta, hogy hogyan, így hát én kezdtem bele a mondókámba.
- Ma, jó meleg idő lesz. Érezni lehet a nap fogát már ilyenkor – mondtam és rá mosolyogtam. –Ti nem szeretitek a meleget, amit nem csodálok.
- Nem szeretjük – mondta. Végül is ez is valami. Egy fél mondat.
- Tudod, ma az osztagokat fogom meglátogatni és azoknak a kapitányuk fog körbevezetni a saját területükön –kezdtem. - Bevallom, kicsit félek.
- Miért? –kérdezte.
- Példának okáért, ott van Byakuya, Ő eléggé zavaros ember számomra, igaz elég sokszor jót mulattam rajta, akkor ott van Soifon, neki csak Yoruichi létezik. Elég sokszor megfordult a fejemben már, hogy netán leszbikus - mondtam és a fejemmel a gerendának dőltem. Hyourinmaru egy morgás félét hallatott. Tiszta mulatságos volt. Vajon mi lehet a gyengepontja? Aztán azon kezdtem gondolkozni, hogy mivel neki is van farka és a macskáknak is, biztos a farka töve nagyon érzékeny meg biztos ott lehet a legnagyobb fájdalmat okozni neki.
- Min gondolkozol? –kérdezte.
-A gyenge pontodon – válaszoltam őszintén.
- És megtaláltad? – kérdezte a morgós hangján.
- Azt hiszem meg –válaszoltam.
- És mi lenne az?- kérdezte, de aztán egy ordibálás hallatszott.
- Hyourinmaru! – ez Hitsugaya volt. Hyourinmaru felugrott mellőlem és félrehúzta az ajtót. Hátrafordulva, még én is láttam, hogy Hitsugaya eléggé mérges volt. – Hol voltál? – csak úgy dörgött a hangja. Én felálltam és odaálltam, Hyourinmaru mellé az ajtóba. A kapitánynak eléggé kócos volt a haja.
- Jó reggelt kapitány! – köszöntem, Ő meglepetten nézett rám. – Hyourinmaru vigyázott rám. Ő csak nem szerette volna, ha felébresztelek - közöltem vele, mire morgott egyet és behúzta előttünk az ajtót.
Én helyet foglaltam ott ahol az előbb ültem.
- Kösz – morogta Hyourinmaru mögöttem.
- Szíviesen – mondtam majd ismét a gerendának hajtottam a fejem.
Mindketten csöndben voltunk. Hitsugaya-t vártuk. Olyan tizenöt percre rá hajlandó volt kijönni, immár kapitányi öltözetben és belőtt séróval.
- Hyourinmaru, vissza a kardba! –parancsolt rá a zanpakutoura.
- Kövess! – morogta miután Hyourinmaru eltűnt. Én engedelmesen követtem. A kapitányi szobába mentünk. Az első dolga az volt, hogy kirúgta Matsumotot a szobából, aki a tegnapi fejvesztett részegségből még mindig nem eszmélt fel. Nagyon másnapos volt. A kapitány leült az asztalához. Én elé álltam.
- Bocsi, ha bonyodalmat okoztam – mondtam majd megbánó szemekkel néztem az ő szemeibe. Morgás, már megint ez a morgás. A kanapára mutatott, hogy üljek le. Le is ültem és ültem és még tovább ültem. Már vagy egy órája, mikor Hitsugaya előttem termet, így felrévedtem gondolataimból.
- Indulunk – mondta, azt én követtem. Reggeli idő volt így biztosra vettem, hogy oda megyünk, így is volt. A terem már szinte dugig volt és még Matsumoto is jelen volt, kicsit összeszedettebb formában, de még mindig másnaposan. A kapitány mutatta, hogy foglaljam el a helyemet.
- Jó reggelt! –köszöntem és leültem. Hitsugaya is leült.
- Történt valami? – kérdezte Kyouraku.
- Nem, miért? Vagyis semmi említésre méltó –javítottam ki magam.
- Csak mert ma nem hajoltál meg – közölte velem kujon kapitány.
- Oh, elnézést, csak ma fáj mindenem, nem is tudom, hogy itt hogy bírják az emberek, nekem sose volt kötelező hajlongani – mondtam csevegő hangon.
- Most se az – kapcsolódott be Ukitake. – Nem várjuk el, hogy minden percben hajlongj, vagy hajbókolj.
- Meg az elmúlt napokban bebizonyítottad, hogy tudod, hogy kell tiszteletet adni – szólalt meg Kyouraku.
- Talán igen, talán nem - mondtam morcosan az üres tányéromra nézve. Hitsugaya tányérjára néztem, mert ő már elkezdett enni. Én szokásomhoz híven öntöttem magamnak egy teát, és Hitsugayara figyeltem, aki viszont azt figyelte, hogy szedek e magamnak reggelit. Egy pirítóst megkentem vajjal majd egy fél paradicsomot raktam a tányéromra, amit Ukitakeval feleztem meg. Sóhajtottam egyet majd beleharaptam a pirítósba.
- Biztos nincs semmi gond? –kérdezte Ukitake.
- Csak reggel volt egy kis malőröm Hyourinmaruval – szóltam el magam és a számra csaptam a kezem. Körbenéztem az asztaltársaságon, akik megdöbbenve néztek. – Elnézést – Lehajtottam a fejem, majd láttam, hogy a tányéromon van még egy fél paradicsom és pár uborka szelet. Morcosan morogtam egyet és megdörzsöltem az arcom a jobb kezemmel. Sóhajtottam, majd egy „ Aj, te jó ég!” hagyta el a számat és bekaptam azt a pár uborkát, majd a paradicsomot. A pirítóson kezdtem nyámmogni.
- Neko-chan! – szólított meg vidáman, energikusan Yachiru.
- Igen – néztem szembe Yachiru mosolygós arcával.

- Majd, ha hozzánk érsz a látogatáson, akkor játszol velünk?- kérdezte.

- Igen, persze, ha Ken-chan is úgy akarja – mondtam majd Kenpachira mosolyogtam.
- Ken-chan is akarja! Igaz, Ken-chan? – ugrott az említett vállára Yachiru.
- Még szép! – azzal Kenpachi egy nagyot harapva majd bekapott egy vél veknire való kenyeret. Belekortyoltam a teámba.
- Nem Haineko, nem jöhetsz elő! – vitatkozott a kardjával Matsumoto.
- Mi a gond? – kérdezte Hinamori őt.
- Haineko elő akar jönni, mondván, hogy Neko-chan úgyis látta már Hyourinmarut – osztotta meg vele Rangiku-san.
- Tobiume is úgy véli, hogy már fölösleges rejtőzve maradnia – mondta Hinamori, Matsumoto mellől.
- Szerintem eddig is az volt – szóltam bele a beszélgetésükbe.
- Hogyan? - kérdezte Matsumoto felém fordulva másnapos fejet vágva.
- Eddig is fölösleges volt pont a zanpakutokat rákényszeríteni arra, hogy mert én itt vagyok, bujkáljanak. Mint már sokadszorra, ismét elmondom a gyengébbek kedvéért, hogy én itt vagy mindent tudok mindenkiről, vagy nagyon sokat és ebbe bele tartozik a zanpakuto is – Az utolsó pirítós falatomat gyűrtem le. – Ja és másnaposságra fuss egy kört és állj fejen –mondtam majd a teámba kortyoltam ismét.
- A mi Neko-chanunk megtáltosodott –Kujon kapitány mondta.
- Vagy csak egyszerűen rosszkedvű vagyok ma – mondtam felé fordulva és megeresztettem egy fél mosolyt.
- Neko-chan szomorú, Ken-chan! Mi majd felvidítjuk! – mondta és majszolta a sütit. Nem is tudom, hogy ekkora kislányba, hogy férhet ennyi süti.
- Köszi, Yachiru-chan– mosolyogtam rá.
- Neko-chan, mi lesz az első állomásotok? – kérdezte Ukitake.
- Szerintem a második osztag, mivel tegnap az egész napomat Yama-jii-vel töltöttem – Ukitake köhécselt párat.
- Tudod, próbálkoztál már az aromaterápiával vagy egy kis wellnessel? - kérdeztem.
- Nem, nem is igazán tudom mi az – mondta már megnyugodott arckifejezéssel.
- Hát, ha már itt vagyok és egy darabig még leszek is, akkor majd megmutatom alkalom adtán, de mondd, csak szedsz valamilyen gyógyszert? - kérdeztem őt.
- Unohana kapitány szokta javasolni a sáfrány teát – nézett az említett felé.
- Nos, lássuk csak, ha Unohana kapitány is későbbiekben úgy véli, akkor én a Caesalpinia sepiaria azaz szappanfából itatnék meg veled. Sokkal kevesebb a mellékhatása és erősebb gyógyszer is – néztem Unohana kapitányra, aki meredten figyelt. – De persze még nem ismerlek Ukitake kapitány olyan jól, személyesen.
- Hineko-san, ön jártas a gyógyászatban? – kérdezte a negyedik osztag kapitánya, Unohana.
- Valamennyire igen. Én jobban szeretem a természetes gyógymódokat, amiket sajnos a saját világomban nem részesíthettem olyan sűrűn előnyben, mivel szinte mindent megtiltottak nekem – megittam a maradék teámat.
- Örülnék neki, ha látogatása alkalmából megoszthatna velem pár tapasztalatot –mondta és mosolygott.
- Természetesen –Toushiro-ra néztem, aki már vélhetőleg egy ideje kész volt. Ő a beszélgetésünket hallgatta.
- Hitsugaya kapitány, mikor indulunk? – kérdeztem.
- Soifonnal fogsz menni – mondta majd rám emelte tekintetét.
- Oh, értem – néztem az említett felé. Az még mindig étkezet, szépen, lassan, kimérten.
Az asztalnál, beszélgetések folytak. Néha zavartan körbenéztem, aztán lehorgasztottam a fejem. Bleach ide vagy oda, de nem lesz egykönnyű megtalálnom a helyem. Legalább Karakura-ba érkeztem volna, akkor most lenne szállásom, már ha Urahara befogad és találtam volna már rég munkát is. Gondolatomtól az szakított el, hogy Soifon kapitány megkocogtatta a vállam.
- Elnézést, csak gondolkoztam – majd álltam fel.
- Akkor nyomós gondolatok lehettek azok, ha többször szólongatásra sem reagáltál – mondta Matsumoto perverz fejet vágva. Én ezt megmosolyogtam.
- Ne~ko-chan végre mosolyogtál egy igazit – mondta Rangiku.
- Mehetünk Soifon kapitány, de Omaeda fukutaicho nem csatlakozik – néztem a zabáló fickóra. –Igen, azt hiszem ő most nagyon elfoglalt.
Én még meghajoltam és követtem Soifont. Elmentünk a kapitányi szobába, megmutatta a gyakorló helyeket. Körbevezetet és mindezt szinte szótlanul csak akkor beszéltl mikor muszáj volt. Én szinte biztos voltam benne, hogy már megint Yoruichin jár az esze. Mikor körbevezetett a kapitányi szobába mentünk. Ott vártunk öt percig. Kira Izuru lépett be a harmadik osztag hadnagya.
- Ez eléggé lassú volt, már vagy nyolc perce elküldtem a pokollepkét – mondta szemrehányóan a kapitány. Én üdvözöltem Kirát, azután távoztunk. Ő is megmutatta az osztagot és kérdezgetet mindenféléről. Ezután a negyedik osztag Kotetsuja, a fukutaicho jött elém. Unohana taicho és Kotetsu fukutaicho kedves volt velem. Nagyon sok mindenben megosztottuk a tapasztalatainkat. Sőt mindennek a tetejébe, volt egy sebesült a tizenegyedik osztagból, aki gyakorlás közben sérült meg, nekem kellett ellátnom. Engem Hinamori Momo az ötödik osztag hadnagya vett át. Vele nagyon jól kijöttem. Kérdezgetet Hitsugayaról én meg meséltem neki, hogy tulajdonképpen miért is voltam reggel annyira lehangolva. Ebédidőre járt. A hatodik osztagból Renji jött értem. Útközben rögtön meg is kérdezte, hogy miket tudok róla.
- Lássuk csak, hamar kijössz a béketűrésből, de ha egy szeretted bajban van, addig harcolsz, amíg vagy meg nem mented vagy bele nem halsz - becsukott szemmel mentem végig a hatodik osztag folyosóján.
- Ez megdöbbentő, de igaz lehet – vallotta be Renji, majd kinyitotta a kapitányi szoba ajtaját. Ott az asztala mögött Byakuya ült és papírokat nézett át. Én meghajoltam, ahogy szokás.
- Abarai hadnagy távozhat – mondta, majd Renji kiment az ajtón. Senbonzakura jelent meg, ahogy kiment Renji. Még hajoltam neki is tiszteletem jeléül. Byakuya folytatta az előzőeket majd miután egy tíz percet álltam egyhelyben, csendben és néha Senbonzakurára néha meg Byakuyára bámultam végre abbahagyta a papírmunkát. Felállt és elhaladva mellettem az ajtó felé indult.
- Kövess! – parancsolta. Senbonzakura ismét eltűnt. Végigmutatta az osztagot utána valami ismeretlen hely felé mentünk mikor rájöttem, hogy az a saját birtoka. Mindennek olyan japán hatása volt. Itt még a legapróbb dolognak is lelke volt és áradt belőlük, hogy a gazdájuk igen hagyománytisztelő. Ezt nem hagyhattam szó nélkül.
- Igen, szép a birtoka Kuchiki kapitány. Látszik rajta, hogy ki a gazdája – mondtam, amit ő egy éles nézéssel jutalmazott. Belül nevetni támadt kedvem és eszembe jutatta, hogy itt tényleg mindenki olyan, mint az animében volt. Egy étkezőben találtam magam, ahol meg volt már terítve.
- Ülj le! – mondta én leültem. Ő meg velem szemben foglalt helyet.
- Yamamoto főkapitány kért meg rá, hogy vendégeljelek meg – mondta az én kérdő tekintetem láttán. Én bólintottam egyet. Az első fogást kihozták, majd mielőtt neki láttam volna.
- Itadakimasu –kívántam jó étvágyát és köszöntem meg egyszerre ezzel az egyszerű japán szóval. Ő is elmorogta ezt majd csöndes étkezésbe kezdtünk. Mikor befejeztük az étkezést újra megszólaltam.
- Gochisosama deshita –Ez annyit tesz japánul, hogy köszönöm az ételt.
- Látom jártas vagy az illemben –fűzte hozzá Bya-kun. Én meg csak bólintottam egyet.
Felállt majd egy „Kövess.” után én követtem őt. Visszatértünk az osztag kapitányi szobájába és két percre rá már Iba fukutaicho lépet be az ajtón. Ő Komamura Sajin kapitányi szobájába kísért. Itt sem feledkeztem meg a formaiságról. Komamura kapitány úgy érezte, hogy nem akkora hangsúlyt kell fektetni az osztaga bemutatására. Így az időnk nagy részét a szabadban töltöttük beszélgetve. Ő kérdezet én válaszoltam, én kérdeztem Ő válaszolt. Nagyon megkedveltem a nyugodt természetét. Állandóan vakaródzott, amire ajánlottam neki a körömvirág fürdőt. Azt mondta, hogy megfogadja a tanácsomat. Ise Nanao jött értem. Kyouraku kapitány adta a formáját és így sikerült olyannyira feloldódnom, hogy szinte minden udvariassági formáról megfeledkeztem.
- Tudod, mindig is tetszet a köpenyed – jelentetem ki mosolyogva.
- Ha egyszer kapitány leszel, kaphatsz tőlem egy ilyet – mondta.
- Nem áll szándékomban kapitánynak lenni – kicsit hűtöttem a hangulatot.
- Pedig rég nem volt ilyen tehetséges shinigami – kacsintott egyet majd beleivott a sakeba.
- Én nem vagyok shinigami– feleltem őszintén.
- Még lehetsz – jelentette ki kicsit piros arccal. Engem is kínállta sakéval, de én jobbnak láttam nem inni.
- Talán tudsz valamit, amit én nem? – kérdeztem erre ő csak mosolygott, ami sejteni engedte azt a feltételezést, hogy igen is tud valamit.
- Nem – mondta, de innen már érdekelt engem is a dolog, ezért öntöttem még neki szakét. Mintha eddig, nem én öntögettem volna neki. Még vagy tízszer töltöttem újra a poharát percenként és akkor sem sikerült kiszednem belőle semmit. A kapitányi szobába Hisagi Shuuhei fukutaicho lépett be, a kilencedik osztagból. Megdöbbenve látta a részeg kapitányt és engem, aki ellentétben kujon taichoval teljesen józan volt. Kikísért a kapitányi szobából. Eléggé gyorsan haladtunk a kilencedik osztag bemutatásával. A stílusa teljesen olyan volt, mint azt már ismertem, de személyesen nem tapasztaltam. Nem sokat beszéltünk, ha meg igen, akkor az én világomról kérdezősködött. Miután végeztünk elkísért a tizenegyedik osztag területére. Ott már Yachiru és Ken-chan várt engem.
- Neko-chan jött játszani! – ugrott elém Yachiru ép egy cukorkát kibontva, amit feldobva bekapott.
- Igen, jöttem játszani – mondtam, majd elköszöntem Hisagitól.
- Fogócskázzunk! – kiáltotta és átadta nekem a fogó szerepét. Én voltam a fogó. Ő shunpot használva elfutott.
- Ez nem ér! – kiáltottam utána. Én nem tudtam shunpot használni. Ő már rég messze járt. Elkezdtem futkározni utána, amikor egy véletlen folytán sikerült elkapnom és én úgy nekiiramodtam a futásnak, mint még soha.
- Neko-chan shunpot használ! – kiáltott fel Yachiru és igaza volt tényleg shunpot használtam. Nem is akárhogyan, eszméletlenül gyors voltam. Yachiru Kenpachit szemelte ki magának. Elkapta Kenpachit, aki könnyű szerrel fogott meg engem. Én mérgemben nekiiramodtam majd megfogtam Yachirut. Ez így ment vagy egy órán keresztül, mikor kidőltem pedig én voltam a fogó.
- Neko-chan elfáradt! – kiáltotta Yachiru felettem állva győzedelmesen.
- Aha, szóval végig ez volt a célod, mi?- azzal finoman lerántottam magam mellé és elkezdtem csikizni. Őszinte gyermeknevetést hallhatott az egész Soul Society. Egymás mellett pihegtünk, ő a sok nevetéstől én meg a fáradtságtól. Ken-chan boldogan nézett minket. Nem sokra rá ismét Hisagi jött értem. Én elbúcsúztam a tizenegyedik osztag taichojától és fukutaichojától. Hisagi elkísért a tizenharmadik osztaghoz Ukitake Juushirouhóz. Kihagytuk a tizenkettedik osztagot érthető okok miatt és ezt Hisagi azzal magyarázta, hogy Yamamoto-san nem szeretne bonyodalmat. Én ezt megértettem, mert nem szerettem volna egy mutáns patkánynak a kísérleti egere, akarom mondani macskája lenni.
- Neko-chan, vére ideértél – állt fel Ukitake. Hisagi már az ajtóban visszafordult, így egyedül kopogtam be. Mielőtt beléptem volna ténylegesen a szobába levettem a cipőmet és az ajtó felé néző orral leraktam az ajtóba, mivel végig tatami volt lerakva.
- Ukitake kapitány – mondtam és biccentettem felé, mikor ezzel kész voltam. Teázáshoz voltak dolgok előkészítve. Ő mutatta, hogy foglaljak helyet vele szemben a kis tea asztalkánál. Helyet foglaltam majd készségesen vártam, hogy elkészítse nekem a teát. Mikor kész volt két kézzel átnyújtotta nekem a teát majd illedelmesen meghajolva elvettem azt, megforgattam a kezemben és a számhoz emelve belekortyoltam és adtam egy szürcsögő hangot. Majd letettem az asztalra.
- Látom jártas vagy a teázásban – mondta Ukitake.
- Igen – azzal én készíttettem neki egy ugyanolyan sűrű zöld állagú teát. Miután ő is megitta elkezdtünk beszélgetni.
- Hogy szolgál az egészséged? – kérdezte kedvesen.
- Jól, de én jobban aggódok érted – mondtam lazán, persze azért a hangom kedves volt.
- Unohana mondta, hogy valóban jártas vagy néhány gyógyítási technikában.
- Igen, valamennyire – elkezdett köhécselni a kapitány. Én mögé álltam.
- Igen? – nézett rám kérdőn miután a rohama abba maradt.
- Levetkőzne? – kértem meg rá, amire ő meglepődött arcot vágott. Nem csodálom biztos azt hitte ki akarok kezdeni vele. Én a teázáshoz használt cuccokat félre vittem a falhoz. Oda mentem a kapitányhoz, majd letérdeltem elé. Ő még mindig furcsán nézet. Sóhajtottam egyet, majd felé nyúltam és elkezdtem levenni a köpenyét, fura módon hagyta.
- Ne aggódj, csak megvizsgállak – Otthon sose csináltam volna ilyet, főleg mert nem vagyok orvos, de most már nem bírtam, hogy szegény Ukitakenak nincs normális orvosa, pedig Unohana is biztos jót akart neki. Az arckifejezése megkönnyebbült, majd hagyta, hogy kihámozzam a halálisten haoriból, miután a kapitányi köpenyét összehajtva letettem. Az animéből jól emlékeztem rá, hogy kidolgozott teste volt. Ha nem lenne ennyire beteges, tapadnának rá a csajok.
- Tudod, ha nem lennél ennyire beteges, van egy olyan érzésem népszerű lennél a csajok körébe – mondtam majd a mellkasára raktam a tenyerem. – Sóhajts! –Ő sóhajtott. – Megint! – majd a tenyeremet máshova raktam és ismét sóhajtott. Felálltam és a háta mögé térdeltem, majd ugyanezt elvégeztük.
- Mit állapítottál meg? – kérdezte. Én csak morogtam egyet, mert elvileg semmi jót, egy biztos szívritmuszavaros volt.
- Feküdj le! – mondtam neki és már azon volt, hogy hasra fekszik. - A hátadra! – mondtam. –Most lazulj el – hangom kedvesre, könnydere váltottam és mikor már ellazult megnéztem a pulzusát.
- Sóhajts! –kértem rá ő sóhajtott. Fejemet a mellkasára helyeztem. – Megint! – Igen, ahogy gondoltam a légzési problémák, azért vannak, mert az egyik tüdeje kisebb, mint a másik. Most én sóhajtottam egy elégedetlent, amire ő kinyitotta szemét.
- Lazulj el újra! –kértem meg rá. Majd átvetve a lábamat a derekán ráültem a csípőjére, amitől kipattantak a szemei.
- Ne aggódj, most kapni fogysz egy hárompontos chakra masszázst. Lazulj el, ismét – Nagy nehezen lecsukta a szemeit. Az első chakra pont az ágyék és a köldök között volt, így lejjebb csusszantam a kapitány csípőjéről. Kicsit mocorgott. A második a köldök fölött volt, a harmadik a mellkason. Lassan elkezdtem a pontokat körkörösen masszírozni, melyek egy idő után kör alakban pirosak lettek, a hőtől. Ukitake teljesen el volt lazulva, élvezte a dolgot. Miután készvoltam mondtam neki, hogy most forduljon meg, hogy a hátát tudjam masszírozni, így is lett. Ugyanazt csináltam, mint eddig, aztán valaki benyitott. Kyouraku volt az. Meglepődve nézte az eseményeket. Én a számra tettem a mutató ujjamat, mert Ukitake elaludt és nem szerettem volna felébreszteni. Ő bólintott egyet majd beljebb lépet és várt. Én leszálltam a kapitányról, majd amennyire lehetett a hátára visszahúztam a haoriját és betakartam a kapitányi köpenyével. Mikor kimentünk a szobából, akkor Kyouraku rögtön letámadt.
- Csak nem te és Ukitake? – kérdezett rá.
- Nem. Én csak segítettem neki a gyógyulásban – mondtam.
- Értem – mondta. Komolyan mondom, Kujon kapitány napjában ötször rúg be és józanodik ki. Nála sose lehet tudni.