Norin Brightmore- Véres lapok - Fejezet 2. Katlan

ll. Katlan

Már két év eltelt azóta, hogy a könyvesboltban Mr. Brigthmore járt. Már két év telt el azóta, hogy Mr. Charles Brigthmore átadta volna a szülinapi ajándékot a lányának, Norin Brigthmore-nak.

Norin lassan egy éve lett tizenhét éves, és már egy ideje nem él együtt a szüleivel. Iskolába nem jár vagy csak nagyon ritkán. Félreértés ne essék abból a tudásra éhes kicsi lányból nem lett valami züllött tini, csak a családi körülmények azt követelték meg, hogy magántanuló legyen.

Mikor úgy fél éve Norint választási lehetőség elé állították, hogy New Yorkba költözhet, de Ő Jerseyt választotta. Azóta külön él szüleitől, persze Mrs. Brigthmore, Nina féltette Norint mikor az közölte, hogy Jerseyben marad, a Mallory ave-i házban. Nina Könyvelőként dolgozott, de mostanság csak titkárnő a New York-i irodában, amit Mr. Brigthmore hozott létre másfél éve.

Norint hetente-kéthetente meglátogatják szülei. Mikor, hogy érnek rá…

Egy ilyen sötét éjszakán. A Mallory ave-i házban a szokásos esti program volt készülőben, ami nem állt másból, mint magány, önsajnálat, olvasás, magány, önsajnálat, tévézés, magány, rágcsavadászat, magány, magány és magány. Milyen meglepő?

Norin hol az emeleten, a szobájában, majd az ágyon vergődött. Hol a nappaliban, a kandalló mellett ücsörögve olvasott. Néha-néha felnézett a könyvből. Semmittevés, kísértetiesen hasonlító napok…Ez volt az életére a legjellemzőbb.

***

Mélyülő elmém egyre borúsabb volt. A napok kezdtek összefolyni egyszerűen kikívánkozott belőlem egy felszólalás, egy mentőöv.

- Unalom! – Kiabáltam. Éppen az előbb olvasott könyvet most leraktam és felrohantam az emeletre. Cselekednem kellett. Apám és anyám már egy ideje New Yorkban éltek engem meg itt hagytak. Egyedül. Amióta úgymond gazdagok voltunk azóta nem jártam iskolába sem és ez azt jelentette, hogy elvesztettem a barátaimat. Igaz, barátokból is kevés volt. Az egész életemben talán két-három barátom volt. A többiek a suliban nem nagyon szerettek. Nekik túl okos voltam. Még a tanárok is átnéztek rajtam. A dolgozataim mindig ötösek voltak, nem tudtak olyat kérdezni, amire ne tudtam volna a választ, ha meg mégis akadt olyan, akkor az volt az első dolgom, hogy mindent megtudjak az adott témáról és így a legtökéletesebb választ adjam. A gardróbom felé csörtettem és kivágtam az ajtaját, majd a ruhadarabok heves dobálódzásába kezdtem.

- Nem jó! Ez sem jó! – Szakadt ki belőlem morgásszerűen.

El akartam szökni. Nagyon rég volt már olyan, hogy elmentem volna bárhova is. Szórakozni. Csomó olyan dologról maradtam le, amit az én korombeli fiatalok csinálnak. Hetente egyszer jött a magántanárom, Mr. J. P. Smith. Más néven, James Preston Smith. Ez a heti egy nap általában azzal telt, hogy felkeltem felfrissítettem magam és megfőztem egy kávét, olyan kilenc óra körül. Mr. Smith mindig ilyenkor érkezett és megittunk együtt egy kávét. Huszonnyolc éves volt. A tanítása körülbelül annyiból állt, hogy reggel eljött, azután közösen megebédeltünk, sokszor együtt is készítettük el az aznapi ebédet, eközben csak beszélgettünk és beszélgettünk. Megbeszéltük, hogy miket tanultam. Mindig szorgalmas voltam. A délutánt azzal töltöttük, hogy megnéztünk egy filmet vagy csak a hátsó udvaron lógattuk a lábunkat és teáztunk. Szép idő esetén úsztunk néhány kört a medencében. Régen sportember volt, ami rólam nem mondható el. Mr. Smith a harmadik találkozásunk után megengedte, hogy JP–nek szólítsam. Az elmúlt időszakban ezek a napok tartottak életben. A többi napom csak könyvolvasással telt, meg vásárlással. Minden hétfőn elmentem a közértbe és havi egyszer a sears-be.

A Baldachinos ágyamra dobáltam azokat a ruhákat, amelyeket úgy gondoltam felveszek ma este. Olyan tíz perccel később már teljes öltözetben készen álltam az útra.

- Sötét éjszaka? Késő őszi hideg? Mi az nekem? –Talpig fekete ruhában, amolyan én leszek a végzeted, édes szerkóban biztattam magamat, félhangosan.

Megvolt mindenem. Saját ház, mivel a szüleim elköltöztek megkaptam a házat, azóta a szobák át lettek alakítva, ma már csak ha kéthetente meglátogattak, akkor a vendégszobában aludtak, persze volt olyan is, hogy ez a két hét másfél hónapig húzódott, mert apának nagyon jól ment az üzlet. Egy kis táskába dobáltam mindent, ami kelhetett.

- Nem, ez nem kell. – Raktam vissza az óvszert az asztalra.

Toll, jegyzetfüzet, cigi…

-… paprikaspray. – Forgattam meg a kezemben. - Igen ez még kellhet.

Az őrültség jelei mutatkoztak rajtam; magamban beszéltem.

A sok könyv, a sok olvasás sok mindenre megtanított. Sokkal érettebb voltam a koromnál. Egyszer hétévesen olvastam az első vámpíros könyvemet. Egy hétig nem tudtam aludni. Anyu és apu már azon voltak, hogy orvoshoz visznek, de aztán szépen lassan minden rendbe jött. Persze ez csak az álca volt. Azóta is szentül hiszem, hogy mégpedig vámpírok vannak. Emlékszem mikor már négyévesen apunak soroltam az összes erdei tündér fajtát. Tizenöt voltam, mikor aputól szülinapomra, habár megkésve kaptam egy könyvet. Ez volt az, ami mindenben megerősített, mindenben, amiben valaha hittem vagy álmodni mertem volna, a létezésükről.

Hosszú bőrkabátot húztam és végigviharzottam a házon. Kifelé menet bezártam az ajtót, jól elrejtettem a kulcsot a szokásos helyre és motorra pattantam. Őrületes sebességgel kezdtem el száguldani és mikor megérkeztem egy őrületesen hosszú keréknyom jelezte, hogy hol álltam meg. Nem volt egy gumikímélő a fékezésem, csak úgy füstölgött az aszfalt.

A város legközelebbi és legzajosabb szórakozóhelyre érkeztem, ami történetesen egy pinceépület volt. Kívülről nézve nem is annyira feltűnő egy hely. Mindenesetre a híre megelőzte. Volt ott mindenfajta népség. A gazdag cégtulajdonostól kezdve a kéjenc szajhákig. Pár könnyűvérű nőcske táncolt a rudaknál. Tudtam, hogy nem múltam el huszonegy még a tizennyolchoz sem voltam olyan közel, mint szerettem volna, de az ilyen helyeken nem kérnek igazolványt, igaz tőlem még sehol sem kértek, talán a külsőm tette, meg a magabiztosságom, és mint már említettem sokkal fejlettebb voltam a többieknél, minden szempontból nézve. Éppen azon gondolkoztam, hogy a rúdnál a csajszik nem is olyan rosszul nyomják, persze jobban örültem volna, ha pár férfi táncost is látok. Odaültem a pulthoz és vodka naranccsal indítottam. Persze itt nem volt megállás, jöhetett a whisky kóla, amit szintén a bőrfejű pultos késztetett el. John, igen ez volt a neve. Jól megtermett volt. Verdeste a százkilencvenest a méterrúdnál és volt vagy száztíz kiló. Csupa izom. Az ember először kidobónak nézné semmit pultosnak. A pohár aljába meredtem és figyeltem a tartalmát, ami lassan kiürülőben volt. A következő pillanatban már egy hosszú barna hajú férfi szólított le.

- Egyedül iszogatsz, édes? – Kérdezte a hapi. Komolyan mintha csak azt várta volna, hogy felé fordulok, és majd vigyorgok rá, mint a vadalma. Nem volt ilyen szerencséje, a poharam alját néztem, ami immáron üres volt.

- Pultos, még egy ilyet a hölgynek! – továbbra is nézett. Hogy egyeseknek micsoda pocsék csajozós dumájuk van. Elvettem az italt, amit az előbb öntött a pultos nekem az ismeretlen barna Adonisz kérésére. Gyors lehajtottam a pohár tartalmát, majd a pultoshoz fordultam.

- Mivel tartozom, John? - Kérdeztem a pultost és a tárcámból kivettem, annyi pénzt, ami a fogyasztásommal volt egyenlő, beleszámítva a meghívást is.

- Semmivel – mondta John.

- Akkor ezt megbeszéltük! –mondtam majd már fordultam is le a bárszékről. – Ja, és a borra valód – Az előbb összeszedett összeget mind a pultra, elé raktam.

- Kösz az estét, édes –köszöntem meg az idegen férfinak. Csak kicsit kacérkodtam.

- Egy ilyen szép teremtés, egyedül a sötét éjszakában? – Már kezdődőt is a tipikus nem kúrunk egy jót duma. Próbált feltartani a fószer.

- Az ilyen teremtések, mint én nem félnek az éjszakában, uram. – Ami persze hazugság volt. Az éjszaka minden szenny életre hívó ereje.

- És ha most megbocsájt denevér uram, másnak a vérét szívja, mert nekem már van programom az estére – az biztos, hogy tapadós egy férfi volt, ha nem is vérszívódenevér, mindenképpen pióca. Felsétáltam a motoromhoz, majd lazán nekidőltem. Egy darabig kémleltem az eget, hátha látok egy csillagot, de nem így történt. Ilyen a nagyváros, sehol egy csillag. Szomorúan sóhajtottam egyet és elővettem egy cigit.

-A francba! Öngyújtót nem raktam be! – Szidtam magamat, hogy hogyan lehetek ennyire feledékeny.

- Tessék. – A bárból a pióca nyújtott felém tüzet.

- Kösz, de nincs szükségem segítségre. –Unottan kettétörtem a szál cigim majd eldobtam. Motorra ültem és otthagytam pióca urat. Persze, ahelyett, hogy a Communipaw Ave-en a Mallory Ave-re mentem volna, a Us-9 úton tartottam a Lincoln Park felé. Teljesen kihalt egy út volt. Legalábbis ilyenkor, hajnalok hajnalán. Már egy ideje kilencvennel mentem mikor hirtelen valaki az útra vetette magát. Nem tudtam már fékezni. Elütöttem.

Egy szőkés-barna hajú, húsz év körüli férfi volt az áldozat. Fehér ing és farmer. Mellette hevert egy katana. Megnéztem az áldozat pulzusát. Nem volt neki.

- Hé, fiú! Jól vagy? – próbáltam megbizonyosodni, arról, hogy tényleg halott-e, mikor az lassan kinyitotta a szemeit. Meglehetősen fura volt, hogy az előbb még a pulzusát se éreztem. - Elütöttelek a motorommal.

- Vigyázz! Hamarosan ideér ő is. – Félrebeszélt, biztos sokk érte a fiút.

- Fel tudsz kelni? – érdeklődtem az idegen állapota után. Az volt a legkevesebb, hogy hazaviszem, és ott ápolgatom, mert akár fel is jelenthetne a gázolásért, ráadásul ittasan ültem motorra.

- Már itt van! – Még mindig zavarodott volt. Félrebeszélt. Komoly gondot okozhattam az agyának, ha már hallucinál is.

-A katana, add ide! – bökött a fejével a tárgy irányába.

- Ha azt hiszed édes fiam, hogy ilyen állapotban bármifajta gyilkoló eszközt adok a kezedbe, akkor nagyon tévedsz!- Megfogtam a katanát és felszálltam a motorra, majd ajánlottam a szöszkének, hogy üljön fel ő is, de mielőtt elindultunk volna, megláttam valamit a sötétben. Rossz előérzetem támadt, de mint szokás mondani, aki kíváncsi, hamar megöregszik. Vagy meghal? Tehát, jobb, ha az ember marad a seggén. Leszálltam a motorról, majd katanával a kezemben elindultam arra felé, amerre azt a valamit véltem.

- Valami van ott.– vagyis csak volt, mert mire abba az irányba böktem, ahol az előbb láttam azt a valamit, már nem volt sehol.

- Nem mehetnénk végre! – szólt rám, de a következő pillanatban egy ordítást hallottam. Mire odafordultam a fiú felé egy igen ocsmány farkas támadt rá. Viszont a sérült, elgázolt idegen vámpírfogait villogtatva fújt az ellenségre.

-„ Vámpírfogak? Az lehetetlen!” – hitetlenkedettem magamban, pedig talán nekem kellett volna a legjobban tudnom, márpedig természetfeletti igenis létezik.

- „Ez nem igaz mibe keveredtem! Miért kell nekem éjszaka kóborolnom?” - Pillanatnyi szívleállás következett. A Másodpercek alatt döntöttem el a támadás menetét.

Megmarkoltam a pengét és a farkas felé futottam. A bestia hatalmas volt és rögtön rám figyelt. A kard visszaverte a fényszóró fényét. Nem volt választási lehetőségem vagy harcolok, vagy meghalok. A könyvekben minden olyan könnyűnek látszott. Minden mozdulatom csak könyvnyi kis okoskodás volt. Nyugtattam magam, hogy ha elolvastam unalmasabbnál unalmasabb harcművészeti könyveket, akkor tudnom kell harcolni.

- Vigyázz meg ne harapjon! – ordibálta a fiú.

Az első szerencsétlen döfésem a szörny oldalában végezte. Talán ha nem lenne bennem ennyi pia a szívét eltaláltam volna. Hatalmas energiát éreztem. A szörnyből tört elő. A farkas kiverte a kezemből a kardot és épp már le akart súlytani, mikor a fiú védelemként elém állt és ő került így földre a bestia csapásától.

-A francba! –káromkodtam.

A szöszi a katana felé vetődött, mert a dög ismét őt támadta. A hatalmas mancsával lesújtott, de szerencsére csak pár hajszálát vesztette el és nem az egész fejét, de ez elég volt ahhoz, hogy a földre kerüljön. A farkas újból támadni akart, de valami ismeretlen erő nagyot taszított rajta, így méterekkel arrébb kötött ki a farkas. Én meggondolatlanul a katana felé vettem az irányt és mikor megszereztem erőt gyűjtöttem magamban egy támadáshoz. Ekkor vettem észre, hogy az előbbi titokzatos erő az a férfi volt, aki a bárban próbált meg fölszedni, a pióca.

- Ez nem lehet –hitetlenkedtem ismét, a mai éjszaka sokadszorra. Isten kitagad a házából, ha már a saját szememnek sem hiszek. A hosszú sötét hajú férfi kinyújtott kézzel állt a farkast visszataszítva. Jól megmarkoltam a katanát. Kezem a keresztvasnak feszült és elkezdtem a farkas felé futni támadó pozícióba. Mikor elhaladtam a szőke fiú mellett, éreztem, ahogy elkapja a bokámat és én a lendülettől betont fogok.